Elveszett évek

Katonás haját hideg szél borzolta, barna bőrkabátja és fekete bakancsa homályossá, és sötétté formálták alakját. Ahogy ott állt a kihalt állomás peronján – körös-körül elhagyatott gyárépületek és még a szocialista rendszerből megmaradt betontömbök közt – furcsa érzés kerítette hatalmába. Szomorú, kétségekkel teli, baljós hangulat lett úrrá gondolatain. Sziklaszilárd alakját apró remegések sorozata rázta meg, bár ezt a fagyos, süvítő szélnek tudta be.

Mégis mire vár ő itt? Miért is jött el? És megint ő az, aki vár a másikra. Aki talán el sem jön. Ennyire sem méltatja. Ismét cserbenhagyná? Homályos emlékképek villannak fel lelki szemei előtt. Gyermek volt. Fázott. Épp mint most. Akkor is ...

Dohány utca 2. II/9.

Sok keresés után ismertelek meg,

de ahogy megláttalak, megszerettelek.

Te vagy nekem az első és egyetlen.

Aki most vagyok, az benned lettem.

Szép helyen vagy; központi, mégis csendes.

A sok lépcsőházlakó mind nagyon rendes.

Bár a négy év alatt nem sikerült egyet sem

megismernem, ez nem zavar egy cseppet sem.

Falaid, ha mesélni tudnának! ...

Itt éltem át a legszebb éjszakákat.

Nem adnálak át senki másnak.

Az összes holnapját itt akarom élni a mának.

Azt is tudom, milyen vagy,

ha odakint hó van és fagy.

S tudom, mekkora enyhülés és öröm

nyáron pihenni hűs falaid között.

Sok magányos éjjelt éltem át benned,

de te mindig szépnek mutattad a reggelt.

Ide évtizedek múlva is eltalálnék,

hisz örökre szívembe ...

- Milyen kellemes most így együtt, nem?

- Persze. Főleg a legutóbbi viharos találkozásunkhoz képest. Még sírtál is.

 - Nagy ügy, te is könnyeztél. Különben is tudod, hogy szenvedélyes típus vagyok. Hiszen ezt szereted bennem a legjobban.

 - Oké, az én hibám is volt, belátom. De köztünk mindig szikrázott a levegő. Emlékezz csak az első találkozásunkra!

 - Ne is mondd! Talán azért maradt meg köztünk ez a bizsergés ennyi idő után is, mert sosem engedtünk teret az ellaposodásnak.

 - Mivel te is megelégedtél annyival, hogy szeretők legyünk. Nem vágysz többre. Bár megértelek. Mindkettőnknek szabad, kötetlen, vándorló szíve van. Nem tudunk megmaradni egy helyzetben sokáig. Nem lehet minket befogni.

...

Csak ennyi

Egy teljesen átlagos napnak indult. Kivéve, hogy főhősünk most egészen reggel 9-ig alhatott. Fekete bőrkabátját mégis csak a busz után rohanás közben kapta fel, de ezt már teljesen megszokta ő és a buszsofőr is. Azt is mondhatta volna, hogy rosszul kezdődött a nap, de a reggeli kényelmetlenségeket ellensúlyozta az, hogy a kedvenc tanárával volt órája. Imádta az olyan embereket, akik ilyen beleéléssel tudnak beszélni a szakterületükről. Élmény volt hallgatni.

Még mindig az előadás hatása alatt volt, amikor a menzán összefutott egy ismerősével, aki azon méltatlankodott, hogy egy tál túrós csuszán ugyan mi kerülhet négyszáz forintba. Vicces volt, ahogy a sok fehérköpenyes szakács között egyszer csak ...

 Körforgás

Ki kellett lépnem. Már kihűlt a víz. Éreztem, amint a hideg körbejárja a testem. Már nem is tudom, mi fagyott meg hamarabb, a testem vagy a lelkem. Hallani véltem, ahogy a szívem dobogása lelassul, és az agyam küldi a vészjeleket. Mozdulj, lépj ki a kádból! Nem maradhatsz tovább! Úgy éreztem, összenyom a tér, lassan már mozdulni sem tudok. Ez az érzés megfojtott.

Szóval megtettem. Nem volt könnyű, de kapaszkodónak ott voltak a barátaim, és amikor ott álltam átfagyva és védtelenül, anya takart be egy puha törölközővel. Magára hagytam a társam a kihűlt vízben. Tudom, hogy ő kicsit még ott marad. Szakítottunk. Vele együtt a munkámat is ott kellett hagynom. Ha fáj is, de legalább ez most az én döntésem volt. ...

  Félúton

Hol vannak már azok a majdnem felhőtlen főiskolai évek? Ahogy telnek a hónapok, szervezetünk kezd elszokni az alkohol mámorától, ami a középiskolás és főiskolás években heti rendszerességgel boldogított bennünket. Most munkából hazaérve sorozatokat nézünk elalvás előtt. Néha azonban fiatalságunk kényszerítő ereje egy kis kikapcsolódásra bír minket.

A minap házibuliban voltam. Mindenki a munkájáról beszélt. Arról, hogy mi szeretett volna lenni, és hogy mivel éri be most. Ha van egyáltalán mivel. Alig ittunk, mégis az egyik lány már tíz óra előtt totálkészre vedelte magát. Bár az ivással járó lazításra vágytam, az alkoholnak már a szagától is rosszul voltam, egy porcikám sem kívánta. A buli csúcspontja az ...

Kedves Naplóm!

Túl sok kérdés merül fel. Mondhatni: semmi másom nincs most, csak kérdéseim. Pedig már nem három éves és nem is tinédzser vagyok. Ha lennének emlékeim, biztosra mondanám, hogy egyik legnagyobb félelmem az emlékezőképességem elvesztése lehetett. De így csak találgathatok. Mint arról, hogy mi volt a kedvenc ételem vagy a kedvenc színem, kik voltak a szeretőim, és vajon hányan. Jézusom, de kellemetlen! Hogy fogom felismerni a családomat és a legjobb barátaimat? És mégis, mit mondok majd nekik? Hogy semmire sem emlékszem a közösen eltöltött időből? Hogyan élhetném egy huszonnégy éves újszülött életét? Azt sem tudom, mihez értek, miben voltam igazan jó, vagy hogy milyen ember voltam.

Egyáltalán mire lehet ...