2009. 09. 27. - Egy csipetnyi Magyarország
Egy hűvös angliai reggelen összeszorult gyomorral, ám egyik legszebb ruhámban közeledtem új munkahelyem felé. Hiszen egy szobalánynak ki kell néznie valahogy - gondoltam én, amíg oda nem értem. Mert a helyzet, amivel szembesültem,amivel ott szembesültem, az számomra is és az ott dolgozók számára is csalódást okozott. Adott egy négy négyzetméteres lyuk, amit kantinnak neveznek. Ott készülődött tíz magyar, plusz további öt román és szlovák vendégmunkás. Itt vannak ezek az emberek elszigetelve egy idegen országban, aminek a nyelvéből semmit sem sajátítottak el, de kultúrát otthonról sem hoztak magukkal. Biztos nem fért bele a bőröndbe.
Már mindenki kopott egyenruhájában kortyolta az ingyen kávét, amikor betoppantam talpig sminkben és rózsaszín szövetkabátban. A pillantások magukért beszéltek. Ők maguk leginkább a diákmunkás korszakomból megismert szakképzetlen munkaerőt idézték. Megismerkedtem a főnöknővel, aki leginkább egy német katonatisztre emlékeztetett. Utasításait nem hozzám intézte, gondolta, hogy magyar lévén én sem beszélek egy kukkot sem angolul. Megvető pillantásait viszont nem sajnálta tőlem sem. Később, amikor kellemetlenül éreztem magam, mert két számmal nagyobb munkanadrágot kaptam, megszóltak, hogy ez nem divatbemutató.
Egy magyar asszony kénytelen-kelletlen elvállalta betanításomat. Így indult a háromnapos gyakorlatom. Egész nap nem ehettem, nem ihattam semmit, mert a táskámat elzárták az „irodába”, aminek az első emeleti, három négyzetméteres takarítóhelység szolgált. Természetesen mindezt az én érdekemben, hisz’ köztudott, hogy a magyarok lopnak. A többiek, bár volt kulcsos szekrényük, még a hátitáskájukra is kislakatot szereltek. Ez aztán a bizalom. Nekem az ajtókhoz sem adtak kulcsot, így mások nélkül egy lépést sem tehettem. Mint megtudtam, ha bárkinél bekapcsolt állapotban lévő mobilt találnak, az azonnali elbocsátással jár. Bár ez aligha logikus, mikor az embert teljesítménybérben dolgoztatják, nem órabérben.
Mindezektől eltekintve próbáltam kedvező színben látni új munkahelyemet, pedig folyamatos volt az ellenőrzés.
Már mindenki kopott egyenruhájában kortyolta az ingyen kávét, amikor betoppantam talpig sminkben és rózsaszín szövetkabátban. A pillantások magukért beszéltek. Ők maguk leginkább a diákmunkás korszakomból megismert szakképzetlen munkaerőt idézték. Megismerkedtem a főnöknővel, aki leginkább egy német katonatisztre emlékeztetett. Utasításait nem hozzám intézte, gondolta, hogy magyar lévén én sem beszélek egy kukkot sem angolul. Megvető pillantásait viszont nem sajnálta tőlem sem. Később, amikor kellemetlenül éreztem magam, mert két számmal nagyobb munkanadrágot kaptam, megszóltak, hogy ez nem divatbemutató.
Egy magyar asszony kénytelen-kelletlen elvállalta betanításomat. Így indult a háromnapos gyakorlatom. Egész nap nem ehettem, nem ihattam semmit, mert a táskámat elzárták az „irodába”, aminek az első emeleti, három négyzetméteres takarítóhelység szolgált. Természetesen mindezt az én érdekemben, hisz’ köztudott, hogy a magyarok lopnak. A többiek, bár volt kulcsos szekrényük, még a hátitáskájukra is kislakatot szereltek. Ez aztán a bizalom. Nekem az ajtókhoz sem adtak kulcsot, így mások nélkül egy lépést sem tehettem. Mint megtudtam, ha bárkinél bekapcsolt állapotban lévő mobilt találnak, az azonnali elbocsátással jár. Bár ez aligha logikus, mikor az embert teljesítménybérben dolgoztatják, nem órabérben.
Mindezektől eltekintve próbáltam kedvező színben látni új munkahelyemet, pedig folyamatos volt az ellenőrzés.
Illusztráció: Németh Szabina
