Nem tudom van e etikája a komment írásnak. Én még sohasem láttam kommentet. Hogy pl. nem volt e hülyeség bemutatkozni (gondolom majd te megmondod). Nem tudom hogy az esetlenségérzés ami egy ilyen zuhanáshoz is hasonlít valaha is megszűnhet e egy olyan világban ahol folyamatosan csak azt mondják: csak tedd amit kedved tartja! legyél önmagad! nyugodtan! Őszintén! és egyre gyorsabb ez a zuhanás, de ez úgyis mindegy ha nincs talaj, nincs mihez viszonyítani. A végén csak nézzük egymást, csak a jelen pixelekre bontott legószerű világában tétlenkedünk egymás előtt egy webkamerán és mutogatjuk a testrészeinket egymásnak jobb híján. És még így is áltatjuk magunkat azzal hogy van mit takargatnunk. Minden jel ellenére nem illetjük gyanúval az eredetiségünkbe vetett hitünket! Nem tudom mit tegyek ezzel! Kíváncsi vagyok mi lesz az őrültséggel a jövőben, ha a fiatal értelmiség magát sorozatosan és ünnepélyesen szédültnek, eszelősnek, bolondnak titulálja. Kíváncsi vagyok? Milyen perverz lehet az aki erre kíváncsi? ... "Elnézést, elnézést, elnézést. Bocsánat hogy én vagyok, nem akartam, szégyellem magam." De én kíváncsi vagyok! perverz vagyok! Itt vagyok! Szemérmetlenül írok egy komment rovatba! (nem tudom hogy az idővel az olyan dolgok mint a szeméremérzet és a szégyenérzet nem lesznek e csak rögeszmék, rögzültségek, egy pszichikai kategóriára mutató ismertetőjegyek. Vagy pl. már most nem e azok.) Esetlenség a végtelenségig! Igen a véletlenekre! Fel egészen a nevetésig!
Szia!
Nagyon jó olyan emberek árnyékában hűsölni akik nem félnek tőle. Köszönöm a pihenést. Hogyan képesek ezek a sorok megélni abban az elemi szervezetlenségben amiről tanúskodnak? Erős hajtásoknak kell lenniük benned hogy ennyire meg tudjanak élni rossz fényviszonyok között. Nem várod, hogy ilyen bölcsességeket írogasson egymásután valaki, anonim üzemmódban, ünnepélyességet kölcsönözve ezzel a szavainak. Csak nekem olcsó vigasság talán ez. Kicsit kopott vagyok, tele felszíni sérülésekkel. Antik jellegű. Magam sem tudom a koromat. Mégis szégyenkezem miatta. Minden írásom elhagyott. Levelek maradtak amiket elküldtem mert azt megőrzi a postaládám. Datálatlan fecnik őrzik az életemet. Ilyen értelemben nem tudok miről számot adni. Valami hétköznapit azért csak előre kell bocsátani. Valami olyan hétköznapias meglepetést: én a földid vagyok és az egyetlen közös ismerősünk egy Barát, a mi közös Barátunk, Adrienn. Ez gyenge a propos úgyhogy nem is próbállak áltatni vele egy pillanatig se. Tartsd szégyenlős közeledésnek.
Tetszik a tárgyakkal való viszonyod. Talán azért mert rokon és ez öntetszelgés, de szerintem sok mindent elbírnak a soraid, megannyi értelmezést (igénylik is, vagyis az értelmezések azok aminek vágyniuk kell a közelükben lenni) és nem szégyellem beleérteni a sajátomat. Megszólaltatni a partikularitást, lelket adni a tárgyaknak és saját részvételt, hatalmas fűdzsungelben követni a hangyakaravánokat a hátsó kertben, éltetni a perspektivitást, nekem régi gyermekkori eszményem, ha nem egy szorongó gyermek mélységesen magáramaradt világának mondják, vagy elkallódásnak, szétszórtságnak (életkortól függően), jogosulatlanságnak az igényekre a mai univerzalizmusban, amely nem tűri a békaperspektívát. A tárgyak hordoznak minket és talán nem is akarjuk tudni milyen szemérmetlenül össze vagyunk kötve velük. A szemükkel látni és úgy lenni sokszor emberekkel mint a tárgyak, ez a gondolat talán titkon már mindig is része volt az emberi kapcsolatoknak. Ha valakit szeretek, szeretném őt ennyire ellenállás nélkül, ennyire magam nélkül látni, engedve neki mindent, csak szemnek lenni, csak ott lenni ahol van, vagy ott lenni ahol nincs, mert elment, csak adni neki amit el akar venni köszönések szavak és rutinos bocsánatkérések nélkül. Ajándéknak lenni.
... Weöres Sándor: Fajankó
Már rég halott, ki faragott,
már ezer éve élek én,
már ezer éve itt vagyok,
bálvány a szekrény tetején.
A testem mázas és kemény,
szemem luk és szám nem lehel
és mennyi mindent láttam én!
és semmit sem takartak el!
Nem tartja titkát senki sem,
előttem bomlik száz ideg.
Csak bámulok. Tekintetem,
mint mázamon a fény: hideg.
Jó se vagyok, rossz se vagyok,
nem gyűlölök, nem szeretek,
nem hiszek és nem tagadok,
nem sirok és nem nevetek.
Én nem vénülök sohasem
amíg a perc és év rohan.
Csak bámulok. Tekintetem
tökéletes, mert céltalan.
Ó idegen, jőjj, állj elém,
nem nevetlek ki sohasem
és nem is bírállak, ne félj:
Csak bámulok rád üresen.
Kicsit morális színezetűre sikeredett az "értelmezés", de nem tudtam még le magamban azt a pátoszt amire az egyszeriség tudata kárhoztatja az embert. Nem tudom mennyire ismered azt a nyomást, mikor az ember egyszerre akarja 5 négyzetméterre leírni a világot. Nézd el nekem. Néha bosszant hogy ezek a betűk itt kapálódznak ahelyett hogy megállnának a lábukon. Félő hogy még csinálnak valami hülyeséget. Úgyhogy egyenlőre zárom soraimat.
AniMano 2011.08.21. 23:49:53
Bejegyzés: 2008. 11. 11. - Életünk fele
M. Babel 2009.10.09. 05:00:12
Bejegyzés: 2009. 08. 28. - Falling girl
M. Babel 2009.10.09. 03:43:56
Nagyon jó olyan emberek árnyékában hűsölni akik nem félnek tőle. Köszönöm a pihenést. Hogyan képesek ezek a sorok megélni abban az elemi szervezetlenségben amiről tanúskodnak? Erős hajtásoknak kell lenniük benned hogy ennyire meg tudjanak élni rossz fényviszonyok között. Nem várod, hogy ilyen bölcsességeket írogasson egymásután valaki, anonim üzemmódban, ünnepélyességet kölcsönözve ezzel a szavainak. Csak nekem olcsó vigasság talán ez. Kicsit kopott vagyok, tele felszíni sérülésekkel. Antik jellegű. Magam sem tudom a koromat. Mégis szégyenkezem miatta. Minden írásom elhagyott. Levelek maradtak amiket elküldtem mert azt megőrzi a postaládám. Datálatlan fecnik őrzik az életemet. Ilyen értelemben nem tudok miről számot adni. Valami hétköznapit azért csak előre kell bocsátani. Valami olyan hétköznapias meglepetést: én a földid vagyok és az egyetlen közös ismerősünk egy Barát, a mi közös Barátunk, Adrienn. Ez gyenge a propos úgyhogy nem is próbállak áltatni vele egy pillanatig se. Tartsd szégyenlős közeledésnek.
Tetszik a tárgyakkal való viszonyod. Talán azért mert rokon és ez öntetszelgés, de szerintem sok mindent elbírnak a soraid, megannyi értelmezést (igénylik is, vagyis az értelmezések azok aminek vágyniuk kell a közelükben lenni) és nem szégyellem beleérteni a sajátomat. Megszólaltatni a partikularitást, lelket adni a tárgyaknak és saját részvételt, hatalmas fűdzsungelben követni a hangyakaravánokat a hátsó kertben, éltetni a perspektivitást, nekem régi gyermekkori eszményem, ha nem egy szorongó gyermek mélységesen magáramaradt világának mondják, vagy elkallódásnak, szétszórtságnak (életkortól függően), jogosulatlanságnak az igényekre a mai univerzalizmusban, amely nem tűri a békaperspektívát. A tárgyak hordoznak minket és talán nem is akarjuk tudni milyen szemérmetlenül össze vagyunk kötve velük. A szemükkel látni és úgy lenni sokszor emberekkel mint a tárgyak, ez a gondolat talán titkon már mindig is része volt az emberi kapcsolatoknak. Ha valakit szeretek, szeretném őt ennyire ellenállás nélkül, ennyire magam nélkül látni, engedve neki mindent, csak szemnek lenni, csak ott lenni ahol van, vagy ott lenni ahol nincs, mert elment, csak adni neki amit el akar venni köszönések szavak és rutinos bocsánatkérések nélkül. Ajándéknak lenni.
... Weöres Sándor: Fajankó
Már rég halott, ki faragott,
már ezer éve élek én,
már ezer éve itt vagyok,
bálvány a szekrény tetején.
A testem mázas és kemény,
szemem luk és szám nem lehel
és mennyi mindent láttam én!
és semmit sem takartak el!
Nem tartja titkát senki sem,
előttem bomlik száz ideg.
Csak bámulok. Tekintetem,
mint mázamon a fény: hideg.
Jó se vagyok, rossz se vagyok,
nem gyűlölök, nem szeretek,
nem hiszek és nem tagadok,
nem sirok és nem nevetek.
Én nem vénülök sohasem
amíg a perc és év rohan.
Csak bámulok. Tekintetem
tökéletes, mert céltalan.
Ó idegen, jőjj, állj elém,
nem nevetlek ki sohasem
és nem is bírállak, ne félj:
Csak bámulok rád üresen.
Kicsit morális színezetűre sikeredett az "értelmezés", de nem tudtam még le magamban azt a pátoszt amire az egyszeriség tudata kárhoztatja az embert. Nem tudom mennyire ismered azt a nyomást, mikor az ember egyszerre akarja 5 négyzetméterre leírni a világot. Nézd el nekem. Néha bosszant hogy ezek a betűk itt kapálódznak ahelyett hogy megállnának a lábukon. Félő hogy még csinálnak valami hülyeséget. Úgyhogy egyenlőre zárom soraimat.
Amúgy: Ferkó Dániel. Pécs -Nyíregyháza - Budapest... babelitain@vipmail.hu
Bejegyzés: 2009. 09. 27. - Egy csipetnyi Magyarország
Gyerek :D 2009.02.07. 14:13:19
Imádom azokat a cikkeidet, amikben csak a végén derül ki, hogy tulajdonképpen miről is van szó.
Üdv: a húgod.
Bejegyzés: 2009. 01. 24. - A tökéletes férfi
Bendegouse · http://bendegouse.freeblog.hu 2008.11.22. 23:06:36
Bejegyzés: 2008. 11. 11. - Életünk fele
Evelin 2008.10.15. 14:34:30
Bejegyzés: 2008. 09. 10. - Csak egy lány a sok közül