Falling girl

I’m all right. Tudtam meg tegnap egy néger fiatalembertől, miközben az utcán sétáltam. Felkaptam a fejem, hiszen nemsokkal előtte áztatott el az a tipikus angol eső. Majd pacsira emelte a kezét, és ahogy elhaladtunk egymás mellett, én adtam neki egy ötöst. Aztán se szó se beszéd, továbbmentünk. Ezt nevezem! Mindenféle hátsószándék nélkül kaptam bókot egy ismeretlentől.

Ilyen ez a hely. Megállítanak a Tescoban, hogy gyönyörű vagy és cseréljünk számot. Megállítanak a bank előtt, hogy megkérdezzék, mit tervezel mára, milyen napod volt. Idegenek. Ehhez képest otthon sokszor már csak annyira futja, hogy régi jó ismerőseinknek odadobjunk egy hellót. Megesik, hogy még ennyit sem. Néha volt osztálytársaink véletlenül nem vesznek észre a buszon, néha direkt. Persze ettől függetlenül rengetegszer viselkednek felszínesen az angolok is. De legalább ők úgy csinálnak, mintha érdekelné őket, hogy vagy. Az már nem számít, hogy a választ meg sem várják.

Amíg dolgoztam, nem volt túl sok időm ilyeneken rágódni, de vajon megérte kijönni? Rengeteg tény szól a döntés helyessége mellett. Viszont amikor rámtör a honvágy, régmúlt pillanatok rémlenek fel ismerősen, bizonyos emberek bizonyos mozdulatai, megszokott hangok, szavak, illatok. Amikor megszakad egy kapcsolat, ezek vesznek a feledés homályába. Számunkra különleges emberek különös kis dolgai.  

Rádöbbentem, hogy mostanában úgy érzem magam, mint a Falling Girl nevezetű játék bikinis főszereplője. Zuhanok lefelé, körülöttem hatalmas gumigömbök lebegnek, amelyek első ránézésre biztos pontoknak tűnhetnek, de igazából a gravitáció és a zuhanás egyre gyorsuló tempója miatt előfordul, hogy a fejem erőteljesen koppan egy-egy rossz helyre programozott gumilabdán. A lendület persze továbblök, aztán a következő pillanatban már saját magamat rúgom fejbe egy ollózó lábmozdulattal. Azért szép rúgás volt, meg kell hagyni.  

Néha megpihenek két gömb között imádkozópózban vagy éppen a Kámaszútra legkülönbözőbb pozícióiban, ahogy sikerül. De mivel ez unalmas, csak kattintok egyet az egérrel, és máris száguld tovább kiszolgáltatott testem ebben a művilágban. És bár nagyon jól tudom, hogy ennek sosincs vége, soha nem érhetem el a talajt - hiszen azt valamiért nem programozták bele a játékba - azért játszom még egy kicsit.