2008. 11. 11. - Életünk fele
Életünk fele
Hazafelé ballagva lépten-nyomon emberi életünk apró mozaikjaiba botlunk. Szó szerint. Kávéspoharak, rengeteg cigicsikk, csokipapír. Ha alaposabban szétnézünk, találhatunk olyan nyalókapálcikát is, amely már megszolgálta a maga szerepét, talán épp egy kacér tekintetű bakfis szájában. Ahhoz viszont nem kell annyira a járdát figyelni, hogy szemünkbe tűnjön az óvszeres zacskó, aminek kapcsán találgathatunk, hogy valaki véletlenül rántotta-e ki a zsebéből, miközben kereste a kulcsát, vagy fontos szerepet kapott egy éjszakai nyilvános aktusban. Az öt méterrel arrébb, a járda mellett található fekete melltartó esetében már komoly nehézséget okoz más lehetőséget keresni.
Aszfaltra tapadt rágógumik. Megfigyeltem, milyen sok rágó jut erre a sorsa, asszimilálódik a kövezettel, ahová éppen köpni sikerült. Bankjegy-automaták bizonylatai hevernek összegyűrve a boltok előtt, melyeken a felhasználható egyenleg talán hat számjegyű összeg, talán mínusz ezerötszáz forint. Buszjegy, karszalag, cigis doboz, mind-mind lehet egy jó buli emléke, vagy egy csalódással végződő éjszaka jele. A makukahéj folyamatos jelenléte a stadion egy kilométeres körzetében nem szorul magyarázatra. Papírfoszlányok. Ki tudja, talán egy széttépett szerelmeslevél, vagy csak egy sima órai levelezés, amelynek tartalma nem tűr sem nyomdafestéket, sem kíváncsi szemeket.
Magam mögött hagyok egy üres borospalackot, nem sokkal arrébb egy törött pezsgősüveg szilánkjaiból tükröződik vissza az ég szomorú szürkesége. A zebránál sörnyitó fül és egy megtépázott koncertplakát. Madárkaki - jó, ezt nem írom az emberiség számlájára. Egy kétszázas, ezt fölveszem. Energiaitalos doboz összegyűrve, valaki nagyon mérges volt, vagy nagyon erős. Egy szórólap az árok szélén. Miért nem lehet elsétálni vele a következő szemetesig? Akik csak úgy kiejtik kezükből ezeket az apróságokat, talán nem ismerik a mondást, miszerint sok kicsi sokra megy?
Amint hazaérek, kiürítem a zsebeim. Nálam is van csokipapír, buszjegy, használt zsepi. De ahogy kidobom őket, újraélem a velük kapcsolatos élményeim. Amikor például ezt a jegyet lyukasztottam, véletlenül gyomron vágtam egy jóképű pasit a gördeszkámmal, aki egyébként maga elé engedett. Sajnáltam, de azért vicces is volt. Mosolygok a jeleneten. Ezt a színes zsepit egy kedves ismeretlentől kaptam. A csokit egy barátnőmmel ettük közösen, miközben kidumáltuk a csajos témákat előadás előtt vagy után. Vagy közben? Ismét mosoly bujkál a szám sarkában. A környezetszennyezés elkeserítő tényén túl bele sem gondolunk, hogy ami az időjárás körülményeinek kiszolgáltatva az utcán hever, az körülbelül az életünk fele. Vagy ennyi az egész?
Magam mögött hagyok egy üres borospalackot, nem sokkal arrébb egy törött pezsgősüveg szilánkjaiból tükröződik vissza az ég szomorú szürkesége. A zebránál sörnyitó fül és egy megtépázott koncertplakát. Madárkaki - jó, ezt nem írom az emberiség számlájára. Egy kétszázas, ezt fölveszem. Energiaitalos doboz összegyűrve, valaki nagyon mérges volt, vagy nagyon erős. Egy szórólap az árok szélén. Miért nem lehet elsétálni vele a következő szemetesig? Akik csak úgy kiejtik kezükből ezeket az apróságokat, talán nem ismerik a mondást, miszerint sok kicsi sokra megy?
Amint hazaérek, kiürítem a zsebeim. Nálam is van csokipapír, buszjegy, használt zsepi. De ahogy kidobom őket, újraélem a velük kapcsolatos élményeim. Amikor például ezt a jegyet lyukasztottam, véletlenül gyomron vágtam egy jóképű pasit a gördeszkámmal, aki egyébként maga elé engedett. Sajnáltam, de azért vicces is volt. Mosolygok a jeleneten. Ezt a színes zsepit egy kedves ismeretlentől kaptam. A csokit egy barátnőmmel ettük közösen, miközben kidumáltuk a csajos témákat előadás előtt vagy után. Vagy közben? Ismét mosoly bujkál a szám sarkában. A környezetszennyezés elkeserítő tényén túl bele sem gondolunk, hogy ami az időjárás körülményeinek kiszolgáltatva az utcán hever, az körülbelül az életünk fele. Vagy ennyi az egész?
