Csak ennyi

Egy teljesen átlagos napnak indult. Kivéve, hogy főhősünk most egészen reggel 9-ig alhatott. Fekete bőrkabátját mégis csak a busz után rohanás közben kapta fel, de ezt már teljesen megszokta ő és a buszsofőr is. Azt is mondhatta volna, hogy rosszul kezdődött a nap, de a reggeli kényelmetlenségeket ellensúlyozta az, hogy a kedvenc tanárával volt órája. Imádta az olyan embereket, akik ilyen beleéléssel tudnak beszélni a szakterületükről. Élmény volt hallgatni.

Még mindig az előadás hatása alatt volt, amikor a menzán összefutott egy ismerősével, aki azon méltatlankodott, hogy egy tál túrós csuszán ugyan mi kerülhet négyszáz forintba. Vicces volt, ahogy a sok fehérköpenyes szakács között egyszer csak feltűnt egy öltönyös – ő lehetett a séf – és egy kis poénkodás közepette kiszolgálta őket. Feltűnt, hogy milyen sokan ebédelnek magányosan. Mennyi ember, és ügyet sem vetnek egymásra. Csak azok váltanak pár szót, akik együtt érkeztek. Pedig többek között ez is tökéletes terep lenne az ismerkedésre, az emberek mégis csak a tányérjukba merednek, és csendben falatoznak. Persze magyar ember evés közben nem beszél…

Most is eszébe jutott, hogy szeretne néha az emberek fejébe látni, ha csak pár percre is. De nem volt sok ideje filozofálni, mert rohannia kellett munkába. Várta a telemarketing, amit nővére csak alja munkaként emlegetett, tekintve, hogy emberekkel kell kommunikálni – ez szerinte már elég ahhoz, hogy elviselhetetlenné tegyen egy állást. Ráadásul még rájuk is kell sózni valamit, ami nem feltétlenül jó nekik, ám az operátorokat azért fizetik, hogy ezt elhitessék velük. Dehát ilyen az élet, mindenki másképp csinálja, viszont valamiből muszáj megélni. A szüleik sem voltak a legjobb anyagi helyzetben, neki pedig nem adatott meg olyan élettárs, akivel osztozhatna költségein, sőt semmilyen. Egy ideje már magányosan rótta az élet köreit, amelyek sokszor térnek vissza önmagukba. Hogy is nevezik ezt? Igen, ördögi kör. Na, erről akár könyvet is írhatna, hogyan lesz egy önzetlen, nyitott, érzelmes emberből önző, érzéketlen, kötöttségektől tartó önmaga árnyéka. Egyszerű: az utóbbi típussal kell párszor összefutni, megbízni bennük, aztán nem nehéz rájönni, hogy ha nem keményíted meg a szíved, könnyen áldozatává válhatsz saját naivságodnak.

De hál’ Istennek van ennek a marketinges munkának is némi előnye. Például annyira lefoglalja az összes agykapacitásodat, hogy nem tudsz szánalmas kis problémáidon rágódni. Így legalább amíg idegeneket győzködsz arról, hogy jobbá teszed az életüket, nem kell azon agyalni, hogyan tehetnéd boldogabbá a sajátodat. Már különböző típusokba tudod sorolni az ügyfeleket, ám sajnos arcokat nem tudsz társítani a hangokhoz, így a munkaidő végére csak azt tudod megkülönböztetni, hogy férfi vagy nő az illető, bár néha még ez is problémát okoz.

Vége a közel öt órás munkaidőnek, az ember az gondolná, hogy most már elég fáradt ahhoz, hogy kipihenje magát puha párnái között, de ezzel éppen ellentétben áll a valóság. Amint ledobja magát a fotelbe és próbál a televíziós hanghatásokra elálmosodni, érzi, hogy még nincs vége a napnak. Azt leszámítva, hogy egyre rosszabb a munkahelyi statisztikája, és hogy agya legmélyebb rétegeiben pulzál valami halvány sejtelem arról, hogy el van maradva a szakdolgozatával, mégis felpörögve érzi magát. Különben sem történt semmi pozitívan értékelhető ma, így nem érhet véget a nap. Így nem lehet élni. Kikéri magának, és bulizni invitálja a lakótársát, aki persze bármikor kapható efféle finomságokra.

Kicsivel több, mint húsz perce vesztegelnek a végeláthatatlannak rémlő sorban, míg hirtelen nagyobb mennyiségű ember távozik, így bemehetnek ők is. Hurrá! - gondolja, dehát valóban ez az, amire ő vágyott? Egyre kevésbé biztos ebben, miközben embertömegeken kénytelen keresztülverekedni magát ahhoz, hogy kaphasson egy nyelet vizet, vagy hogy emberi szükségleteit elvégezhesse, persze ott is legalább tíz percet kell várnia. Térerő hiányában nem tudja elérni egyik ismerősét sem, persze egyébként sem lehetne hallani a telefonban semmit, mert bömböl a zaj, ami ráadásul nem teljesen felel meg a zenéről alkotott elképzeléseinek. Elkeveredett a tömegben, melege van, és egyszerűen már kivan az egész helytől, a hullarészeg és a vadászó férfiaktól, akik, ha elutasítják őket, eggyel arrébb próbálkoznak. A lányoknak pedig három típusát tudja elkülöníteni rövid nézelődést követően: vannak a mozgásérzékkel abszolút nem rendelkező egyedek, a pornós elemekkel gazdagított termékenységi táncukat lejtő, kéjesen riszáló lányok – az állatoknál a párzási időszakban láthatunk ilyet –, és végül pedig a saját maguk szórakoztatására jobbra-balra vonagló lányok. Vicces az egész, de inkább hazasétál a jéghidegben.

Végre eléggé belefáradt ebbe a napba és az életbe is egyaránt, az élet minden súlyával vállán belevetődik a megvetett ágyba. Oldalra fordul, megölelne valamit, ami az útjába kerül, ha nem ember, akkor hát legyen a paplan. Valami arra készteti, hogy elgondolkodjon, mi hiányzik az életéből, azokon túl, amelyek mindennap eszébe jutnak. Mi lehet az? Feltápászkodik, előveszi a naptárát, holnap nem kell dolgoznia, nincs is bejegyezve semmi tennivaló vagy fontos dolog. Ez már nagyon rég nem fordult elő. Üres kis téglalap, mit kéne beírni? Holnap valami olyat kellene csinálni, amit már régen nem tett. Ami megváltoztat valamit. Meg is van, mi hiányzik: könnyen le is rajzolható. Csak egy mosoly. 

Illusztráció: Naszádi Ferenc