Elveszett évek

Katonás haját hideg szél borzolta, barna bőrkabátja és fekete bakancsa homályossá, és sötétté formálták alakját. Ahogy ott állt a kihalt állomás peronján – körös-körül elhagyatott gyárépületek és még a szocialista rendszerből megmaradt betontömbök közt – furcsa érzés kerítette hatalmába. Szomorú, kétségekkel teli, baljós hangulat lett úrrá gondolatain. Sziklaszilárd alakját apró remegések sorozata rázta meg, bár ezt a fagyos, süvítő szélnek tudta be.

Mégis mire vár ő itt? Miért is jött el? És megint ő az, aki vár a másikra. Aki talán el sem jön. Ennyire sem méltatja. Ismét cserbenhagyná? Homályos emlékképek villannak fel lelki szemei előtt. Gyermek volt. Fázott. Épp mint most. Akkor is rá várt, de nem jött. Pedig már csonttá fagyva kuporgott a játszótéren. A nap is lement már. Hűvös novemberi este volt, a szokásos séta apával. Megálltak a kedvenc parkjukban, ahol azelőtt annyit játszottak. Apu azt mondta, leszalad a közeli kisboltba cigiért, csak pár perc. Soha többé nem jött vissza.

Azóta húsz év telt el. Ezalatt sokszor eszébe jutott az az este. Ilyenkor gyűlölet, szomorúság, fájdalom vett erőt rajta. Kényszeredetten próbálta előkaparni agya legeldugottabb részeiből a pozitív emlékeket apjáról, több-kevesebb sikerrel. A pozitív emlékekre próbált koncentrálni, mégis hirtelen csak rossz élmények villantak be. Amikor a többiekért az apukájuk jött az oviba és látta, hogy ugranak lelkesen apu nyakába más kisfiúk. Vagy amikor érettségizett, jogosítványt szerzett, jól esett volna egy elismerő apai vállveregetés. Egy idő után persze megtanult ezek nélkül az apró gesztusok nélkül élni, és rájött arra is, hogy gyermekét egyedül nevelő édesanyját sem hibáztathatja, amiért két állás mellett nem jutott elég ideje rá.

De vissza a jelenbe! Neki most volna szüksége az apjára, most akar szembenézni vele, most jutott el odáig, hogy egyáltalán képes lenne vele úgy beszélni, hogy ne fojtogassák könnyek, illetve ne szoruljon ökölbe a keze, ha rá gondol. És most sincs itt. Ő pedig úgy áll ott egyedül, mint egy balek. Mint akit újra elhagytak. Még jó, hogy az anyja erről nem tud, biztosan haragudna rá, amiért felvette apjával a kapcsolatot. És az apjára is, amiért ismét cserbenhagyta a gyermekét.

Annyi éven át nem volt kíváncsi rá, és most mikor végre megígérte, hogy eljön, megint csalódást okozott. Hát erről ennyit. Lóri minden tagját nehéznek érezte, de képtelen volt tovább ott állni. Kiábrándultan, erőtlenül emelte előre jobb lábát, ami olyan lassan és nehézkesen emelkedett föl a földről, mint amikor azt álmodja az ember, hogy meg akar mozdulni, de nem tud. Hasonlóképp érezhetett az apja is, mielőtt előző éjjel kómába esett.