Egy átdolgozott júniusi nap után Gabi kellemesen fáradtan sétálgatott az utcán. Gondolatai újdonsült lakásának csinosítgatásán jártak. Amint meglátta a közeli virágüzletet, felcsillant a szeme. Szépek voltak a növények, alig tudott választani. Hát még a lány, aki árulta. Valahogy más, mint a többi. Micsoda érzés a szemébe nézni, semmihez sem fogható. Összeértek a kezek, amikor az apró gazdát cserélt. A lány sugárzó szépsége annyira letaglózta, hogy rossz irányba indult hazafelé, mégse merte randira hívni.

Később sem hagyta nyugodni a kis virágáruslány igéző tekintete. Vajon hogy hívhatják? Van-e valakije? Milyen lehet a csókja? Megfogadta, hogy amint a munkahelyén előléptetik, odamegy hozzá, és nagyon lazán átadja neki a névjegyét. Ha már lesz. De addig nem is akart gondolni rá. Kellett a plusz önbizalom.

Eljött a január. Új év, új beosztás. És névjegykártya. Eljött az idő. Egy hétig mindennap útba ejtette a virágos bódét, de a lányt egyszer sem találta ott. Mardosta az önvád, miért nem szólította meg akkor. Mégis mire várt eddig? Elszalasztotta élete legnagyobb esélyét arra, hogy megtalálja, akit keresett? De nem volt értelme mindennap ott bolyongania céltalanul. Fel kellett adnia.

Tavasz van. Mindenki szerelmes. Jól mutatna a lakásban egy kis friss virág. Hova máshova mehetne, mint abba a bizonyos virágüzletbe? Már csak a nosztalgia kedvéért is, bár a lány már biztosan rég nem dolgozik ott. Üres a bódé, sehol egy kiszolgáló. Mikor az ember rohanna, elég dühítő. Már majdnem odébbállt, de hirtelen minden haragja elszállt, amikor meglátta, ki bukkan elő a pult alól. A gyönyörű virágárus lány. Még szebb, mint volt. Hullámos barna haja fényesen omlik a vállára. Sötét, mandulavágású szeme úgy csillog, mintha ő is örülne annak, hogy viszontlátja. Az eltelt idő is sokat változtatott rajta, szinte kiteljesedett. Szája szélén ott bujkált a mosoly, amelyet talán ő maga sem mert igazán megmutatni.

Hideg-meleg hullám, tenyérizzadás. Most mit mondjon? Itt a lehetőség, ez az a pillanat. Most kellene valami nagyon frappánsat vagy megnyerőt mondani. Vagy a fene tudja mit. Gabi majd’ egy éve várt erre a pillanatra, most mégis legszívesebben elsüllyedt volna, és valaki mást tuszkolt volna a maga helyére, hogy tegye meg, amit kell. „Jó, rendben. Csináljuk!”

- Egy szál orchideát kérnék.

- Tessék.

Ez a tekintet… Olyan tüzes és mégis ártatlan. Mit kellene tenni? Mit kellene? Ne legyen közhelyes, de ne is túl nyomulós. Hogy az ismerkedés milyen bonyolult dolog…

- Megtennéd, hogy egy pillanatra behunyod a szemed?

- Igen.

- Köszönöm.

Nagyon meleg volt a metrón. A szíve is úgy dobogott, akár egy gyorsvonat zakatol a csendben. Szinte hallani vélte. Életében nem izgult még így. Már-már a rosszullét környékezte. Aztán megcsörrent a telefon. Azonnal kiugrott a szerelvényből, hál’ istennek az épp egy megállóhoz érkezett. Ismeretlen számsort mutatott a kijelző.

- Igen, tessék. Kovács Gabriella.

- Szia. A lány vagyok a virágüzletből. Tudod, akinek otthagytál egy szál virágot a névjegyeddel.