Kedves Naplóm!

Ez a tél a bolondját járatja velünk. Egyik nap jeges szél süvít, másnap hó esik. Kisüt a nap, majd úgy elborul, mintha csak az ítélet napja közelegne. Nem irigylem most az állatokat, jéggé fagynak ebben a kemény időben. Persze én is szívesebben lennék most a Bahamákon. De sajnos erre valószínűleg sem most, sem pedig az elkövetkezendő évtizedekben nem lesz lehetőségem. Nem azért, hogy panaszkodjam, de becsületesen végigdolgoztam az életem, és mégsem jutottam el soha külföldre nyaralni. Nem úgy, mint mások, akik tisztességtelen eszközök által tömték meg pénztárcájukat. Bár én legalább nem fogok álmatlanul forgolódni éjszakánként. Nem mintha ők ezt tennék…

Ez a tél eszembe juttatja egy réges-régi emlékemet, amiről még senkinek sem meséltem. Talán itt az ideje, hogy könnyítsek a lelkemen kicsit. Jól tudod, hogy mindig is szerettem a hasamat, már egész kisgyermekkorom óta. Ennek köszönhetően, amikor a pályaválasztásra került a sor, valahogy teljesen egyértelmű volt számomra, hogy „étel közelben” képzelem el későbbi mindennapjaimat. Így egy szakácsokat képző középiskolában tanultam tovább. Sajnos azonban a suliban is folyton az evésen járt az eszem, és persze a fiúkon. Valahogy azonban a kettő nem volt igazán kompatibilis egymással, hiszen szinte minden, amit megettem, azonnal „beépült”. Így a suli utolsó évében már több mint 80 kg-ot mutatott a mérleg, ha nagy ritkán rá mertem állni. Idővel elfogadtam ezt és a „helyemet” az osztályban. Ám a fiúkról szőtt álmaim nem szűntek meg létezni, bár ők tudomást sem vettek rólam.

Történt aztán, hogy az utolsó évben kisebb vita alakult ki a lányok szalagavatós öltözete körül. Én nem szerettem volna túlzottan rövid szoknyát felvenni, hiszen borzalmas sonka lábaim voltak. Persze ez az osztály cicababáit egy pillanatig sem érdekelte. Ők meg akarták mutatni mijük van, annak ellenére, hogy a fél suli már egész közelről is megtapasztalhatta azt.

Természetesen azért a nagyszájú lányok között is akadtak olyanok, akiknek az alakja nem volt tökéletes, így hál’ Istennek ők egyetértettek velem, és hangot is adtak a véleményüknek. A vita épp a tetőfokára hágott, amikor a fiúk kezdték megelégelni ezt az egészet, és Krisztián, akibe én halálosan szerelmes voltam, ezt találta mondani nekem:

-          Azért mert te egy ötszáz kilós bálna vagy, Erzsi, mások miért ne mutathatnák meg a csinos alakjukat?

Ez a mondat olyannyira összetörte a szívem, hogy azon nyomban hazarohantam, és soha többé nem voltam hajlandó bemenni közéjük. Emiatt nem csak a szakvizsgámról maradtam le, de érettségit sem tettem. A szüleim pszichológushoz járattak, ami szinte semmit sem segített rajtam. Mély depresszióba süllyedtem. Ha ki kellett lépnem az utcára, pánikszerű tünetek fogtak el. Heves szívdobogás, izzadás, nehézlégzés, üldözési mánia. Úgy éreztem, mindenki engem néz, hogy milyen dagadt vagyok. És nem bírtam volna elviselni, ha valaki megint ilyen megalázó megjegyzést tesz rám.

Ezért inkább egyáltalán nem mozdultam ki a szobámból, ott is nagyrészt csak feküdtem az ágyon és néha magamban beszéltem. Folyton ez a mondat visszhangzott a fejemben: „te egy ötszáz kilós bálna vagy”. Pedig megszokhattam volna már, mert mióta az eszemet tudom, csúfoltak engem. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Újra és újra átéltem ezt a megsemmisítő pillanatot, és próbáltam valahogy visszavágni. De igazán sosem sikerült, hiszen pontosan tudtam, hogy valóban el vagyok hízva, és emiatt egyre és egyre jobban gyűlöltem magamat. Édességek által nyújtott olcsó és álságos örömökkel próbáltam vigasztalódni. Mondanom sem kell, hogy még inkább elhíztam. A vonásaim szinte már felismerhetetlenségig torzultak, egy nagy zsírgombóccá vált a testem.

Az apám kitagadott, mert szerinte szégyent hoztam rá, mikor ott hagytam az iskolát, és nem lesz belőlem semmi, utcaseprő leszek. Ha pedig valaha mégis lesz egy bolond, aki feleségül vesz, az is majd ütni-verni fog. Nem járt messze a valóságtól…

Mindennap megnéztem az összes sorozatot a tévében, és ez így ment éveken át. Akkoriban anyukám már hosszú ideje rokkantnyugdíjas volt, mert idegi alapon leszázalékolták. Egyszer aztán a nagyanyám megbetegedett, és a szüleimnek magukhoz kellett őt venniük. Emiatt az apám kerek-perec kijelentette, hogy el kell mennem dolgozni, mert négyünket már nem tudja, és nem is akarja egyedül eltartani.

Így lettem a helyi pláza takarítónője. Eleinte tetszett a munka, mert egyedül lehettem, nem kellett szinte senkivel kommunikálnom, magam osztottam be az időmet. Zenét hallgattam, és sokszor énekelgettem is, mikor senki sem látott. Sokszor elbújtam valahová, és könyveket, magazinok olvastam munkaidőben. Senki sem vette észre. A munkám során rengeteg olyan dologgal találkoztam, amit nem szívesen mesélnék el, főleg a mosdók takarításakor.

Mindenesetre pár év alatt sikerült visszarázódnom az átlagemberek világába. Munka közben nem volt annyi időm enni, és a mozgás is jót tett. Elkezdtem fogyni, és ezzel egy időben az emberek felé is elkezdtem nyitni. Nemsokára felvettek mellém egy másik lányt is, aki szintén nagyon el volt hízva, ez még inkább segített nekem elfogadni magam, és tudtam beszélgetni valakivel, aki hozzám hasonló volt.

Amikor már egészen megszoktam a helyemet, a pláza pizzériájában megüresedett egy konyhai kisegítőt állás. Hat órás munkára kerestek munkatársat, de mindennap dolgozni kellett. Úgy éreztem, ezt pont nekem találták ki. Egy nap nem kell sokat dolgozni, és nem fogok otthon ülni hétvégénként. Nagyon megörültem, óriási lehetőségnek tartottam, és jelentkeztem is rá. Mivel régóta a pláza berkein belül dolgoztam már, előnyt élveztem a kiválasztás során, ráadásul nem akartak sok időt elvesztegetni a keresgéléssel, mert azonnal kellett az ember. Sajnáltam ott hagyni Katikát, de úgy éreztem, ez az én nagy lehetőségem, hogy bedolgozzam magam, és egyszer talán igazi szakáccsá válhassak, ahogyan egykor terveztem.

Így ismerkedtem meg Robival. Aki egy velem egykorú, vagyis egy harminc-negyven év körüli hajléktalan férfi volt. Az életkorát nehéz volt megítélni, és akárhányszor kérdeztem, sosem akarta elárulni. Azt hiszem, szégyellte, hogy sokkal idősebbnek festett annál, mint amennyi valójában volt.

Annak ellenére, hogy szemmel láthatóan meggyötörte az élet, mégis volt valami vonzó a vonásaiban. Volt benne csibészség, de volt benne lágyság is, mintha a fiatal Jack Nicholson és Leonardo Di Caprio vonásait gyúrták volna össze. Mindennap elment az egyik szállóra, hogy megmosdhasson. De mivel Budapesten ilyen borzalmasan értelmetlen szabályokat hoznak, hogy egy hajléktalan egy nap csak egy szállóba jelentkezhet be, ellenben egy helyen vagy csak ételt kaphat vagy csak mosakodási lehetőséget, ő mindig a tisztálkodást választotta inkább az élelem helyett. Az ennivalót megpróbálta összeguberálni. 

Így botlottunk egymásba. Egyik nap ugyanis, amikor a szemetet vittem ki, ő éppen a kukában keresgélt valami maradék után. Ahogy megpillantott, lesütötte a szemét, és látszott rajta, hogy nagyon elszégyelli magát, amiért rajtakapták. Bocsánatot kért, amiért beletúrt a kukánkba, és már éppen indulni készült, de én megpróbáltam őt visszatartani, hiszen nagyon megsajnáltam. Hoztam neki egy szelet friss pizzát, ő pedig örömmel maradt, és beszélgettünk egy kicsit. Sok időt nem tudtam rászánni, mert sietnem kellett vissza dolgozni, de megígértem neki, ha visszajön holnap, én ismét hozok neki enni.

Másnap újra eljött, és azután minden egyes nap. Senki más nem ismerte őt ott, csak én. Titokban akartam tartani a látogatásait, mert féltem, ha észreveszik, elzavarják, engem pedig leszidnak, amiért mindennap ételt viszek neki. De közben jól esett gondoskodni valakiről. Még sosem volt benne részem.

Robi már régóta odajárt, amikor kitaláltuk, hogy mi lenne, ha a közelben verne tanyát, hiszen úgyis mindennap elsétált hozzám, és egész munkaidő alatt ott volt a környéken arra várva, hogy a cigiszüneteimben csatlakozzak hozzá, és beszélgessünk. Meglepően tájékozott volt, ahhoz képest, hogy ilyen lecsúszott életet élt. És egyszerűen nem tudtam belőle kiszedni, hogyan is történt mindez. Halvány utalásokból, és néhány félmondatból következtettem rá, hogy priusza van és korábban drogproblémákkal is küszködött. Régen volt egy felesége, akit Irénnek hívtak, de mindketten nagyon fiatalok voltak, mikor Irénke teherbe esett. Robi a börtön után nagy nehezen kapott munkát egy kocsmában, de sajnos onnan is hamar kirúgták. Nem sokkal a baba születését követően egy autóbalesetben elvesztették közös gyermeküket, és Irén deréktól lefelé lebénult. Ennek következtében menthetetlenül tönkrement a házasságuk. Ezután Robi komoly drogfüggő lett, az összes pénze ráment, és mindenki elfordult tőle. Azóta nem volt neki senki más ezen a világon csak én.

Természetesen nem volt köztünk semmi testi kapcsolat, de lélekben annál közelebb kerültünk egymáshoz. Megfogadta a tanácsom, és a pláza kijáratától nem messze, a parkoló mögötti dzsumbuj rejtekében rendezkedett be. Voltak ott téglák, és rengeteg eldobált holmi, amiket vagy az emberek hordtak oda jobb híján, vagy egy korábbi hajléktalan elhagyott kincsbirodalmát sikerült megtalálnunk.

Azt szerettem benne, hogy ő sosem a kinézetem alapján ítélt meg engem. Sosem aszerint értékelte az embereket, hogy milyen ruha vagy ékszer van rajtuk, milyen a frizurájuk vagy az autójuk. Mindig az emberek szemét nézte. Azt mondta, már messziről látja, ki fog segíteni rajta, és ki nem. Vagy megvan a részvét a szemükben, vagy nincs. Sajnos az utóbbiból van több.

Sosem akart más lenni, megtéveszteni senkit. Nem hazudott, nem lopott, nem csalt. Mégis oda jutott, ahonnan már nem volt visszaút. És amikor drogozni kezdett, mindenki az ő hibájának értékelte a helyzetet, meg sem próbálták visszahúzni. Magára hagyták. Testvérek, szülők, régi munkatársak, ezer éves cimborák. Senkit sem érdekelt a nyomora. Belátta, hogy valóban önmaga miatt került ebbe a csapdába. De a csalódások után nem csak nem tudott, már nem is akart belőle kikecmeregni. Az egyedüli ember, aki törődött vele, az én voltam. Ám sajnos éppen ez lett a végzete.

Most már talán tudok róla írni neked, ez idáig nem tudtam, annyira fájt. Mert úgy érzem, a halála, ha csak közvetve is, de az én lelkemen szárad. Tudnod kell, hogy sajnos részben a helytelen táplálkozásom illetve családi hajlam következményeként nálam pár éve cukorbetegséget diagnosztizáltak. Próbáltam odafigyelni, hogy rendben legyen a cukrom, azonban karácsonykor nem tudtam ellenállni a rengeteg süteménynek otthon, és sajnos annyira nem éreztem, hol a határ, hogy diabéteszes kómába estem.

Abból a pár napból én nem emlékszem semmire, és mikor felébredtem sem éreztem nagyon rosszul magam, bár a rokonok elmondása alapján az évtized legkegyetlenebb mínuszai tomboltak ez idő alatt. Hálát adtam az Úrnak, hogy nekem nem kellett megélnem, mert gyűlölöm a hideget, és olyankor még hosszabbnak tűnik az út munkába menet.

Amikor magamhoz tértem, még nem mehettem azonnal dolgozni. De már nagyon vártam, hogy találkozhassak Robival, és elmesélhessem, miért nem látott ilyen sokáig, és mekkora szerencsém van, hogy visszakaptam az életem. Nagyon boldognak éreztem magam, mintha egy őrangyal vigyázott volna rám, és fogadkoztam, hogy mostantól másképp élek majd. Arra gondoltam, meghívom hozzánk szilveszterre, hogy együtt ünnepelhessünk. Talán elfogadna engem, mint nőt, és talán az apám is elfogadná őt. Velünk élhetne, és végre mindketten boldogok lehetnénk. Életemben először éreztem, hogy nem vagyok már olyan elveszett, mert Robi önbecsülést adott nekem, és értelmet az életemnek. Mintha nem csak a kómából ébredtem volna fel, hanem abból a passzivitásból is, ami eddig jellemezte az életemet.

Amikor a két ünnep között bementem dolgozni, minden szünetben kimentem, de ő nem jött el. Egész nap azon idegeskedtem, hogy lehet, azt hiszi, hogy én is cserbenhagytam, és már soha többé nem jön vissza, és soha nem látom többé. Ezért munka után elindultam a parkoló mögötti bunkeréhez, hogy beszélhessek vele.

Sajnos nem találtam meg, ám a kedvenc tárgyai mind ott voltak, ezért azt gondoltam, mégsem állt tovább, és tovább kerestem a környéken. Csalódottan tértem vissza a pláza mögé, ahol sok-sok kartondoboz volt kidobálva egy nagy halomban. Kínomban jó nagyot rúgtam az egyikbe, ami jó messzire elrepült. És akkor megláttam a cipőjét. Ott feküdt a dobozok között összekuporodva, a kezében azt a kis csoki télapó figurát szorongatta, amit tőlem kapott mikulásra. Odaléptem hozzá, hogy felkeltsem, üdvözöljem, és elmondjam neki, mire vágyom.

De ő már soha többé nem ébredt fel.