- Milyen kellemes most így együtt, nem?

- Persze. Főleg a legutóbbi viharos találkozásunkhoz képest. Még sírtál is.

 - Nagy ügy, te is könnyeztél. Különben is tudod, hogy szenvedélyes típus vagyok. Hiszen ezt szereted bennem a legjobban.

 - Oké, az én hibám is volt, belátom. De köztünk mindig szikrázott a levegő. Emlékezz csak az első találkozásunkra!

 - Ne is mondd! Talán azért maradt meg köztünk ez a bizsergés ennyi idő után is, mert sosem engedtünk teret az ellaposodásnak.

 - Mivel te is megelégedtél annyival, hogy szeretők legyünk. Nem vágysz többre. Bár megértelek. Mindkettőnknek szabad, kötetlen, vándorló szíve van. Nem tudunk megmaradni egy helyzetben sokáig. Nem lehet minket befogni.

 - Azért vannak előnyei ennek az életmódnak is. Miért olvadnánk egybe, és miért illetnénk magunkat onnantól egyszerűen csak a „mi” névmással, miközben két ellentétes és önálló személyiség vagyunk. Mégis összeköt bennünket valami: a tűz, ami kettőnk közt gyullad, ha találkozunk.

 - Ha találkozunk.

 - Mikor jársz erre legközelebb?

 - Nem tudom még, most egy kicsit lelépünk a srácokkal nyugatra.

 - Vigyázz magadra! Remélem, a következő találkozásunk is ilyen perzselő lesz, mint most.

 - Én azért remélem, hogy nem gyullad ki semmi. Most is mekkora kárt okoztunk.

 - Már mondtam, hogy sajnálom, de tudod, hogy nem szeretem visszafogni az energiáimat. Különben is mit várnak tőlünk? Felhők vagyunk.