Még emlékszem, mikor csalódtam legelőször az emberekben. Körülbelül 4-5 éves lehettem, amikor egy nyári délutánon kint játszottam a házunk előtt. Kaptam egy piros, háromkerekű biciklit, és ezzel nyargaltam fel-alá az utcánkban. Nem volt nagy autós forgalom, hiszen egy kb. 1500 fős település legutolsó utcájában nőttem fel. Emberek is alig jártak arrafelé.

A biciklizés után kicsit játszottam még az udvaron, majd mikor megéheztem, bementem a házba enni valamit. Anyukám javasolta, hogy már maradjak is bent, mert kezd esteledni. Megkérdezte, hol hagytam a piros biciklim, én pedig a legnagyobb nyugalommal feleltem neki, hogy az utcán. Megkért, hogy hozzam be mielőbb. Ki is mentem érte, de már csak hűlt helyét találtam.

-          Anya, szerinted hová tűnt a biciklim? –kérdeztem értetlenül.

-          Talán elvitte valaki. –válaszolta Anyukám.

-          Dehát az a bicikli az enyém volt, akkor miért vitte el volna más?

-          Biztosan megtetszett valakinek, és hazavitte. Sajnos nem szabad kint hagyni semmit az utcán.

Akárhányszor visszaemlékszem arra a pillanatra, még mindig ugyanolyan erővel hasít belém a csalódottság és döbbenet, amit akkor éreztem. Nem tudtam, ki volt az, így általánosságban az emberekben csalódtam. Ez volt az első ilyen alkalom.

Később persze csalódtam még sokszor. Férfiakban, nőkben, tanárokban, orvosokban, barátokban, rokonokban, munkatársakban, főnökökben, exekben, aktuális pasikban, leendő - soha be nem következő szerelmekben és még sorolhatnám. Olyanokban, akikben megbíztam, hiszen bennük lehet a legnagyobbat. Persze többször csalódtam önmagamban is, és egész biztos, hogy mások is bennem. Csalódtam a közbiztonságban, ma pedig a hazámban csalódtam.

A munkahelyem alatti kis közértben egy idős asszony állt előttem sorban. A néni egy fél kiló kenyeret szeretett volna venni hitelre. Az eladó hölgy közölte vele, hogy a főnöke megtiltotta, hogy hitelt is adjon bárkinek. A néni elkezdett magyarázkodni, hogy neki csak kenyérre lenne szüksége, a nyugdíj pedig csak tizedikén érkezik, és neki sajnos már egy forintja sincs addig. Az eladó ismét megtagadta a kenyeret az asszonytól. Összeszorult a szívem, és felajánlottam, hogy majd én kifizetem. Sosem felejtem a néni hálás tekintetét és szavait. Koncentrálnom kellett, hogy ne teljenek meg könnyel a szemeim. Én meg sem éreztem ezt a 140 forintot, míg a néni számára ez jelentett abban a pillanatban szinte mindent.

Ez még reggel történt, de azóta is csak erre tudok gondolni. Lehet, hogy egy-két napra segítettem rajta, de mi lesz azután? Elgondolkodtam, mennyi mindenre költenek az emberek feleslegesen, és nem 140 forintos nagyságrendben. Lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért az elmúlt héten elköltöttem több mint tízezer forintot olyan könyvekre, amelyekre már régóta vágytam. Elmerengtem azon, hogy a világ 85 leggazdagabb emberének összesen annyi a vagyona, mint a 3,5 milliárd legszegényebb emberé. Elképzelhetetlen, és mégis igaz. Ahogyan az is, hogy valaki végigdolgozza az életét, és végül nem jut neki egy falat kenyér.