A pénz hatalma

Minden reggel ott állt a buszmegállóban. És szinte mindig ugyanabban a ruhában. Ami gyűrött volt és viseltes, emellett látszott, hogy egyáltalán nem az ő mérete. Örökölhette, mert a cipője is legalább négy számmal nagyobb volt a kelleténél. Ez volt, ami legelőször föltűnt. Egy nyolcéves forma gyereken egy óriási, 40 feletti cipőméret. Egyszerre keltett komikus és tragikus látványt.

De amilyen lelkesen várta a 159-es buszt minden reggel, az egyszerűen szívbemarkoló látvány volt. Apró kezeivel hátitáskája pántjaiba kapaszkodott. Fogta, szorította egyetlen értékét, a könyveit. Gyenge kis háta meggörnyedt a több kilós súly alatt. De milyen büszkén viselte ezt a terhet! Korán reggel kevés emberből sugárzik így a lelkesedés. Ezt becsülöm. Ezért is léptem oda hozzá aznap. Bár eleinte csak figyeltem őt, hogyan áll ott, hogyan beszél, ha megszólítja valaki, hogyan viselkedik. Biztos akartam lenni a dolgomban.

-         Szervusz!

-         Jó reggelt kívánok!

-         Hogy hívnak? – kérdeztem tőle

-         Peti vagyok.

-         Örvendek, Peti. Szeretsz iskolába járni?

-         Igen, szeretek.

-         És jól tanulsz?

-         Igen, én vagyok a legjobb tanuló az osztályban. – válaszolta pironkodva

-         Na, ennek igazán örülök! Gratulálok hozzá, csak így tovább!

Megérkezett a busz. Felszálltunk. Ő hátraszaladt pár ismerőséhez, én pedig elöl foglaltam helyet és gondolkodóba estem. Mit tehetnék ezért a kisfiúért? Hogyan segíthetnék rajta úgy, hogy közben ne bántsam meg? Vajon miért ilyen szegények? Családi tragédia, tanulatlanság, devizahitel, munkanélküliség, alkoholizmus vagy csak simán élhetetlenség, nemtörődömség? Egyik opció rosszabb, mint a másik. Vajon ő majd kitör ebből a neki szánt sorsból? Lesz hozzá elég ereje? Meddig marad meg ez a lelkesedés, büszke tekintet, életösztön? Túl sok kérdés válasz nélkül. Aludjunk rá egyet!

Másnap már könnyebb volt megszólítani. Tegnap még csak puhatolóztam, filozofáltam. De ma reggel korán keltem, úgy pattantam ki az ágyból, mint akit puskából lőnek ki. Pedig ez abszolút nem jellemző rám. Tele voltam ötletekkel, tenni akarással, mondatok cikáztak a fejemben. És persze kérdések. Még mindig…

Siettem, nehogy elkerüljük egymást. Egy csatlakozással hamarabb értem oda, így megvártam, míg megérkezik. Egyedül jött, nem kísérte senki. És újra úgy állt ott, mint aki a világot is képes lenne megváltani abban a hatalmas, kék sportcipőben. Talán a dac adta neki ezt az erőt, talán a génjeibe volt kódolva. Nem tudom, de korábban sosem tapasztaltam még ilyet. Egyszerre járt át a szánakozás keserű íze, és a tisztelet fejet és szívet emelő érzése ebben a pillanatban. Így hát ismét odaléptem hozzá…

***

-         Anya, apa képzeljétek! Kaptam ma 5000 Ft-ot egy idegen hölgytől a buszmegállóban! Óriási, nem?

-         Te gyerek! Valld be, hogy loptad! Honnan szerezted, te utolsó ördögfajzat?

-         Nem loptam, esküszöm! Annyit mondott a kedves néni, hogy nekem adja ezt a pénzt, költsem arra, ami a legboldogabbá tenne, ami a legjobban hiányzik. És hogy továbbra is tanuljak, ne törődjek semmivel, csak ne térjek le erről az útról! Ezt mondta, szó szerint, esküszöm!

-         Most meg mit sírsz, te majom? Megmondtam már, hogy ami pénzt kunyerálsz, az a mienk. Majd én beosztom. Egy csokit kaphatsz belőle, az majd befogja a szád.

-         De anya én ezt nem kunyeráltam, hanem kaptam. És nem akarom odaadni, mert ti úgyis csak elisszátok, veszekedtek, aztán megint megver minket apa. Te sírni fogsz, és én ezt nem akarom!

-         Hát márpedig ide fogod adni, mert apádat csak úgy lehet elviselni, ha én is iszom. Meg te ugyan mire költenéd? Könyvekre? Ha-ha-ha. Na, add ide anyádnak máris, különben én verlek el!

-         Rendben anya, bemegyek a szobába és megkeresem a táskámban. Mindjárt hozom.

-         Jó kisfiú.

***

Apró kezei csak úgy szorították hátitáskája pántjait. Ugyanott állt most is. Pedig nem reggel volt, hanem délután négy óra. És a háta is jobban meggörnyedt a táska súlya alatt, mint máskor. Matek, magyar, ének, benne volt minden. Most kivételesen egy kis pogácsa is. Pont olyan, mint amit a nyírbátori nagyi süt, csak ezért pénzt kérnek. Hát itt indul és végződik minden! A buszmegállóban, ami egyeseknek csak egy a sok közül, másoknak viszont életük egy fontos pillanatában itt kell döntést hozniuk. Miközben az állomás felé tartott, szavakat ismételgetett eltérő sorrendben, hogy meglelje a legoptimálisabb variációt, és hogy nehogy elrontsa, ha majd ki is kell mondani.

-         Nyírbátorig kérnék egy diákjegyet.

-         4500 Ft lesz fiacskám. Csak oda?

-         Csak oda. Köszönöm.