2009. 08. 22. - Így alakult
Így alakult
Hol is kezdjem? Talán a garázsban. Szóval itt vagyunk, én és Henry, a kis piros porszívó, nagy festett szemekkel. Mennyi mindent átéltünk az egy hónap alatt. Neki bármikor elmondhattam, mi bánt. Ő értett magyarul, legalábbis megértő tekintete ezt sugallta. És mindig duruzsolt valami nyugtató választ saját nyelvén. Elméláztam, de tekintetéből kiolvastam, hogy ő már beindult, így megkezdtük utolsó közös utunkat.
A garázs: ahol rendszerint szortíroztam, mostam, teregettem, és persze ahol kedvemre káromkodhattam magyarul, ha megbántottak, mert senki sem hallotta. A játszószoba volt a kedvencem, itt mindig akadt munka. Szerettem hallgatni, ahogy az apró, megszáradt gyurmadarabkák vagy a plazmatévé előtt előző nap elfogyasztott tészta maradványai kopognak, amint a porszívócső falához ütköznek. Valahol odabenn később, biztos kapaszkodókat jelenthettek a porrengetegből kimenekülni vágyó pókoknak, „akik” hajszálakból szőtt idegen hálóba akadtak egy addig ismeretlen pokolban. Mindenki azt kapja, amit megérdemel?
Következik a konyha, a mindennapi kenyerünket itt morzsoltuk a padlóra minden áldott reggel. A gépszobában töltött órák jelentették számomra a vigaszt, a megnyugvást, barátaim és családom közelségét egy idegen országban, egy idegen nyelvű családban. A hallban soha semmi érdekes nem történt, leszámítva, hogy itt közöltük Ayaval, a négyéves kis pártfogoltammal, hogy mostantól nem leszek többé az „új dadája”.
A nappaliban mindig exkluzív vendégeket fogadtunk, de ők is csak emberek, így utánuk is volt mit takarítani. És persze az ebédlő, amit ittlétem alatt csak egyszer használtunk, amikor az én elbúcsúztató ebédem alkalmából mindenki egy asztalnál evett a konyhában, csak engem és a barátomat száműztek az ebédlőbe. De mi nem is bántuk.
„A csomagom is nehéz, a szívemen is súly” - dúdoltam, miközben felcipeltem Henryt az emeletre. Itt Aya szobáját vettük célba először, ahol a felolvasott estimesék mennyisége a becsületemre válna. A főnököm, Rose szobáját és fürdőjét centiméterről centiméterre kellett mindig átporszívóznom. Bárcsak a gyermeknevelésben is ilyen alapos, következetes és odafigyelő lett volna.
Az én szobám van soron. Nem tudnám leírni, mennyi mindent éltem át itt, de az tény, hogy a legszomorúbb és legboldogabb emlékeim idekötnek. A vendégszobában folytatjuk, ahol nyolc fontnyi aprót találtam az ágy alatt. Meglepő volt és mulatságos. Hannah, a mostohalány szobája következik. Vele körülbelül két mondatot beszéltem, mialatt itt voltam, de már ez is megerőltető volt számára. És a nagy fürdő az utolsó a sorban, ahol a reggeli és esti fürdetések során megannyi vicces és bosszantó dolgot művelt a gyerek a vízzel.
Ennyi? Nem maradt több piszok, amit Henry lelki szemeteszsákjába tuszkolhatnék? Amíg visszacipelem a helyére, nem tudom megállni, hogy ne áruljam el neki: mindez, még ha néha nagyon nehéz és fárasztó is volt, hiányozni fog.
A garázs: ahol rendszerint szortíroztam, mostam, teregettem, és persze ahol kedvemre káromkodhattam magyarul, ha megbántottak, mert senki sem hallotta. A játszószoba volt a kedvencem, itt mindig akadt munka. Szerettem hallgatni, ahogy az apró, megszáradt gyurmadarabkák vagy a plazmatévé előtt előző nap elfogyasztott tészta maradványai kopognak, amint a porszívócső falához ütköznek. Valahol odabenn később, biztos kapaszkodókat jelenthettek a porrengetegből kimenekülni vágyó pókoknak, „akik” hajszálakból szőtt idegen hálóba akadtak egy addig ismeretlen pokolban. Mindenki azt kapja, amit megérdemel?
Következik a konyha, a mindennapi kenyerünket itt morzsoltuk a padlóra minden áldott reggel. A gépszobában töltött órák jelentették számomra a vigaszt, a megnyugvást, barátaim és családom közelségét egy idegen országban, egy idegen nyelvű családban. A hallban soha semmi érdekes nem történt, leszámítva, hogy itt közöltük Ayaval, a négyéves kis pártfogoltammal, hogy mostantól nem leszek többé az „új dadája”.
A nappaliban mindig exkluzív vendégeket fogadtunk, de ők is csak emberek, így utánuk is volt mit takarítani. És persze az ebédlő, amit ittlétem alatt csak egyszer használtunk, amikor az én elbúcsúztató ebédem alkalmából mindenki egy asztalnál evett a konyhában, csak engem és a barátomat száműztek az ebédlőbe. De mi nem is bántuk.
„A csomagom is nehéz, a szívemen is súly” - dúdoltam, miközben felcipeltem Henryt az emeletre. Itt Aya szobáját vettük célba először, ahol a felolvasott estimesék mennyisége a becsületemre válna. A főnököm, Rose szobáját és fürdőjét centiméterről centiméterre kellett mindig átporszívóznom. Bárcsak a gyermeknevelésben is ilyen alapos, következetes és odafigyelő lett volna.
Az én szobám van soron. Nem tudnám leírni, mennyi mindent éltem át itt, de az tény, hogy a legszomorúbb és legboldogabb emlékeim idekötnek. A vendégszobában folytatjuk, ahol nyolc fontnyi aprót találtam az ágy alatt. Meglepő volt és mulatságos. Hannah, a mostohalány szobája következik. Vele körülbelül két mondatot beszéltem, mialatt itt voltam, de már ez is megerőltető volt számára. És a nagy fürdő az utolsó a sorban, ahol a reggeli és esti fürdetések során megannyi vicces és bosszantó dolgot művelt a gyerek a vízzel.
Ennyi? Nem maradt több piszok, amit Henry lelki szemeteszsákjába tuszkolhatnék? Amíg visszacipelem a helyére, nem tudom megállni, hogy ne áruljam el neki: mindez, még ha néha nagyon nehéz és fárasztó is volt, hiányozni fog.
