Robika
Hogy mikor kezdtem el az önérvényesítő magatartást? Már nem emlékszem. De azt hiszem, nagyjából 3-4 hónap telhetett el onnantól, hogy átléptem a börtön kapuját. Egészen addig másoknak engedelmeskedtem. Akkor még nem voltam ezzel teljesen tisztában, de sejtettem. Úgy éreztem, nem tudok egyedül helyes döntéseket hozni. Hogy miért? Talán, mert a szüleimtől mást sem hallottam, mint: „Soha nem leszel képes megállni a helyed az életben!”, „Miért nem tanulsz többet?”, „Egyedül életképtelen vagy!”, „Ne barátkozz ezekkel az utcagyerekekkel!”, stb...
Mégis kikkel barátkoztam volna, ha ezek laktak az utcánkban? Az osztályomból a jó tanulók meg sosem álltak szóba velem. Megértem, hiszen sosem voltam jól öltözött. Menő ruhák helyett a bátyám kinőtt cuccait kellett hordanom, és „szódásüveg aljú” szemüvegem volt már 8 évesen. Igazából nem is bántam, hogy elkerültek, mert mindig is felületesnek tartottam az elit tanulókat.
Mellesleg tanultam én, legalábbis azt, ami érdekelt. A matek! Legféltettebb álmom az volt, hogy egyszer matektanár lesz belőlem, majd mindenki rám figyel, és olyan okos leszek, hogy az összes gyerek tisztelni fog. Nem leszek túl szigorú, csak amennyire muszáj, mint Feri bácsi, a nagybátyám. Számomra ő volt a példakép. Ittam a szavait, és titkon abban reménykedtem, hogy mire nyugdíjba megy, én vehetem majd át a helyét. Óriási megtiszteltetés lett volna.
Az viszont igaz, hogy a többi tantárgy teljes mértékben hidegen hagyott. Irodalom, töri és a többi abszolút nem érdekelt, sosem figyeltem oda. Hátrafelé fordulva ökörködtem a haverjaimmal az órákon. Papírgalacsinokkal dobáltuk a lányokat, meg köpőcsővel apró radírdarabokat fújtunk a hajukba. Szerettem ezt a korszakot, nem gondoltam a holnapra. Folyton az utcán lógtunk a fiúkkal, házi feladat helyett bicajoztunk, cigiztünk, meg a játszótéren bandáztunk.
Ricsi volt a legjobb barátom, Jani a másodhegedűs. Csak velük éreztem azt, hogy észrevesznek. Mások számára láthatatlan voltam. Arra mentem, amerre ők diktálták, azt csináltam, amit ők mondtak, feltétel nélkül követtem őket. Így teltek az évek, egészen 7. évvégéig. Akkor ugyanis rádöbbentem, hogy a bizonyítványom sajnos nem túl fényes, két tantárgyból bukásra álltam. Tennem kellett valamit. Hogyan leszek így matektanár, ha pótvizsgára kell mennem? Ráadásul mi lesz a nyarammal? A többiek valahogy nem foglalkoztak ezzel, pedig ők még rosszabbul álltak, mint én. Nekik inkább a csajozáson járt az eszük. Fűzték a lányokat, meg ugyanazt csinálták, mint eddig, csak én már nem voltam ebben annyira partner. Szerettem volna, de valamiféle felelősségérzet támadt bennem, emiatt már csak sokkal ritkábban jártam ki velük.
Így történt, hogy július elején, egy esős este úgy döntöttem, átmegyek kicsit Ricsiékhez. A két barátom ugyanis egy portán lakott, unokatestvérek voltak. Ahogy közeledtem a házukhoz, kiabálást hallottam, ezért sietősebbre vettem a lépteim. Mire a kapuhoz értem, Ricsi és Janika már dulakodtak. Próbáltam bemenni, de zárva volt a kapuajtó. Láttam, hogy kezd eldurvulni a helyzet, ezért berúgtam a fa kertkaput és rohantam hátra az udvarba. Már csak pár méternyire voltam, amikor Józsi a szemem láttára szúrta le a legjobb barátom.
Akkor ledermedtem. Nem tudtam, mit tegyek, csak álltam ott tehetetlenül. Nem akartam elhinni, amit látok. Nem is értettem, miért történt mindez. Jani rámnézett, én pedig rá. Meghűlt a vér az ereimben. Az első gondolatom az volt, hogy én leszek a következő. És szerintem neki is. Ricsi akkor már a földön feküdt. Én pedig csak annyit tudtam kinyögni, hogy: „Mi az Istent csináltál?”. Jani szemében egyszerre láttam rémületet, agressziót és őrületet. Aztán egy csapásra megváltozott a tekintete, és már nem láttam benne mást, csak gonosz elszántságot. Ezt mondta:
- Ide figyelj, Robika! Nem láttál semmit, különben téged is kinyírlak, értetted?!
- Azt már nem, a legjobb barátomról van szó és az unokatestvéredről, te barom! Azonnal mentőt kell hívni hozzá!
- Megmondtam, hogy takarodj innen, vagy megöllek!
Eszeveszettül rohantam hazáig, a szívem a torkomban dobogott.
