Félúton

Hol vannak már azok a majdnem felhőtlen főiskolai évek? Ahogy telnek a hónapok, szervezetünk kezd elszokni az alkohol mámorától, ami a középiskolás és főiskolás években heti rendszerességgel boldogított bennünket. Most munkából hazaérve sorozatokat nézünk elalvás előtt. Néha azonban fiatalságunk kényszerítő ereje egy kis kikapcsolódásra bír minket.

A minap házibuliban voltam. Mindenki a munkájáról beszélt. Arról, hogy mi szeretett volna lenni, és hogy mivel éri be most. Ha van egyáltalán mivel. Alig ittunk, mégis az egyik lány már tíz óra előtt totálkészre vedelte magát. Bár az ivással járó lazításra vágytam, az alkoholnak már a szagától is rosszul voltam, egy porcikám sem kívánta. A buli csúcspontja az volt, amikor a fiúk rúdtáncot próbáltak lejteni a radiátorcsőbe kapaszkodva, és egy rosszul irányzott, erőteljes popsipacsi az én orrom vérével pecsételődött meg.

Hajnalban palacsintát sütöttünk, és arról beszélgettünk, hogy még most sem sikerült megértenünk a másik nemet. A szüleink ennyi idősen már gyermeket neveltek, és kézen fogva nekivágtak az ismeretlennek. Pénz nélkül, de reménnyel és szerelemmel telve. Mi pedig addig várunk a tökéletes társra, míg olyan sebekre nem teszünk szert, amelyek elbizonytalanítanak az életünk végéig tartó boldogság lehetőségében és a házasságra való képességünkben. Arra várunk, hogy saját lakásunk legyen, biztosnak vélt munkahelyünk, netán autónk. Közben elengedünk magunk mellől barátokat, rokonokat, társakat, mert azt hisszük, hogy jobbat érdemlünk, és mert nincs elég időnk vagy türelmünk rájuk.

Itt vagyunk megrekedve, valahol a gyermeki és felnőtt gondolkodás határán. Nem akarunk felnőni, de muszáj, és ez a torokszorító érzés befészkeli magát az agyunkba és a szívünkbe is. Ki akarunk törni, újra középiskolásnak lenni, csavarogni, csábítani gondtalanul. Nem törődve a holnappal, nem törődve semmivel. Titokban mégis vágyunk a biztonságra, a közös jövőre. Ez az, ami az ellentétet szüli: az elkötelezettségtől való félelem és a vágy a biztosra. De ez talán természetes a fogyasztói társadalomban, hiszen megszoktuk, hogy van választási lehetőségünk, a konkurencia pofátlan, és bármikor válthatunk egy jobbra. Hűség nélkül.

Amikor távolodunk, figyelmen kívül hagyunk, eltaszítunk egy darabot a múltunkból, akkor búcsút kell mondanunk egy résznek magunkból is. És honnan tudhatjuk, hogy a jelenünk meddig marad a jövőnk? Az a baj, hogy ez a kérdés megszületik bennünk.

 Illusztráció: Naszádi Ferenc