Kedves Naplóm!

Muszáj megosztanom veled egy barátnőm, Anita történetét. Nem bírom tovább magamban tartani.

Anita gyakran vállalt diákmunkát az egyetem mellett, mert azzal hogy felköltözött Budapestre, a hirtelen jött szabadságon kívül egy nagy adag önállóság és felelősség is a nyakába szakadt. Hiába kémlelte az eget minden este lefekvés előtt, soha nem repült a szájába sült galamb, és nem pottyant az ölébe jelentősebb összeg. Sőt a valamivel reálisabb pénzhez jutási esélyeket latolgatva hiába lottózott minden héten, sosem sikerült beletrafálnia. Még egy nyomorult hármas találat sem jött össze soha. Így hát megragadott minden pénzszerzési lehetőséget, ami adódott. 

Dolgozott kenyérgyárban, ahol fagyasztott péksüteményeket mért le, és csomagolt egységcsomagokba. A zacskók szélét gondosan leforrasztotta, majd rájuk nyomta a szavatossági időt. Egy-két kisebb hibától eltekintve, melyeket sikerült ügyesen eltussolnia, hamar előléptették, és dolgozhatott a pék fiúk közelében, szeletelhette a friss kenyereket, majd két különböző márkajelzésű zacskóba zárta őket. Egy kenyér jobbra, egy balra, csak a csomagolás más, a tartalom ugyanaz. 

Mivel nagyrészt helyettesítő, illetve ideiglenes munkákra osztották be, ezért sosem maradt sokáig egy helyen. Igyekezett nem ismerkedni senkivel, jobban szeretett egyedül dolgozni, elmerülni a gondolataiban. Nekem mégis sikerült összebarátkoznom vele a kenyérgyárban, és onnantól, amikor csak tudtunk, együtt mentünk minden új munkahelyre. Ahol lehetett, zenét is hallgatott, a jobb számokhoz pedig léggitározott is a polcsorok között, mert többször gyárakba is beosztottak minket. Gyártottunk mi már nyomtatót, hűtőgépet, pénztárgépszalagot, műanyagpalackot, gyermek építőjátékot. Az ezeken a helyeken eltöltött hetek megerősítettek minket abban, hogy van értelme diplomát szerezni. Nem tudtuk elképzelni az életünket úgy, hogy minden nap ilyen monoton munkát végezzünk. Hamarosan mindent tudtunk a másikról, és legjobb barátként tekintettünk egymásra. 

Amikor az első fizetésünkből elmentünk együtt vásárolni, mindketten ugyanolyan téli pulóvert vettünk, csak más színben. Szerintem akkor fogtuk fel igazán, mennyit is kell dolgozni egy háromezer forintos pulóverért. A mi nettó 375 Ft-os diák órabérünkkel egészen pontosan egy teljes napot. Ennek tudatában kétszer is meggondolja az ember, hogy mit vesz meg és mennyiért. 

Viszont minden munkahelyen megtanultunk valamit. Az építőjáték gyárban például azt, hogy ha haza akarsz vinni a termékből, dugd a zoknid szárába, ott nem ellenőrzik kifelé menet. A hűtőgép gyárban azt, hogy a hélium szivárgásvizsgáló készülék használata nem is olyan fontos (hiszen amúgyis elromlott). Elég, ha megnyálazod a mutatóujjad, és odatartod a kompresszorhoz, érezni fogod, ha szelel. 

A kutyakiállításon való adminisztráláson tapasztalta meg, hogy a Border Collie az egyik legokosabb és legszebb kutyafajta, amit egyébként én már régóta mondogattam neki. Raktári könyvelés közben gyakorolhattuk, hogyan kell egyensúlyozni négy méter magasban egy targonca tetején. 

Idővel sikerült bekerülnünk egy próbavásárlói körbe, ahol már sokkal kényelmesebben is pénzhez lehetett jutni. Csak meg kellett figyelnünk, hogyan szolgálják ki az ügyfélszolgálatosok és eladók az ügyfelek igényeit, ehhez persze vásárlónak kellett tettetnünk magunkat. 

Bizonyos projektek csak telefonos, mások viszont személyes jelenlétet igényeltek. Amikor nagyobb értékű termék vásárlását kellett imitálni, akkor természetesen elegáns, kifinomult megjelenést vártak el az embertől, és a szabályok, forgatókönyv, szituációk, kérdések sorrendjének pontos betartása mindig elengedhetetlen volt. 

Egy alkalommal Anita egy exkluzív, kiemelt fontosságú projektben kapott megbízást, amire felettébb büszke volt. Egy kicsit bántam is, hogy nem kaptam én is megbízást, mert akkoriban egy pláza információs pultjában dolgoztam minden nap. Anita nem kapott hosszabb távú munkalehetőséget, így kíváncsian várta, milyen lesz ez a meló, hiszen egy gyémántokból készült ékszereket árusító üzletben kellett potenciális vásárlóként megjelennie. Csütörtök délutánra igazította a munkát, amolyan kikapcsolódás gyanánt, az egész heti stresszt levezetendő. Nem szeretett munkát szervezni péntekre, mert akkorra már nagyon elfáradt. Ez a projekt azért is volt ilyen kedves számára, mert imádta az ékszereket, és egyébként is mindig megragadta az alkalmakat, hogy minden ilyen boltba benézzen, még akkor is, ha tudta, hogy nem engedheti meg magának ezeket. 

Csütörtök reggel egy vörös miniruhát vett fel, amiben elképesztően csinosan festett, jól kihangsúlyozta előnyös, fiatalos alakját. Göndör, barna haját egy Swarovski hajtűvel tűzte fel, engedve, hogy néhány rakoncátlan tincs kibújjon a tű fogságából. Ez a hajtű az egyik kedvence volt, mert ezt is egy próbavásárlás során vette, és a megbízó állta az árát, ez óriási fogás volt. Ezen a napon szemüveget tett fel és magas sarkú, magas szárú csizmát húzott hozzá. Fekete aktatáskájával és egy fekete blézerrel egészítette ki outfitjét. Professzionális benyomást keltett, akár egy fiatal, dúsgazdag üzletasszony. 

Már napokkal előtte arról álmodozott, milyen lesz, amikor belép az üzletbe, és minden szempár rászegeződik. Nem olyan érzése lesz majd, mint amikor a hétköznapokban nyúzottan belép egy magasabb árkategóriát képviselő ruhaboltba, és szabályosan kinézik. Ezt mindketten annyira utáljuk. Épp ellenkezőleg, érzi majd, hogy most komolyan veszik, és ez is volt a célja. Azonban aznap Anita egy kínai étteremben ebédelt, és sajnos nem érezte túl jól magát délutánra, így mégis másnapra halasztotta a próbavásárlást. Másnap reggel aggódva mesélte nekem telefonon, hogy sajnos elaludt, ezért nem volt ideje ismét így kicsípnie magát, csak gyorsan felkapott valamit, és már indult is. 

Zsolt egy alacsonyabb, túlsúllyal küzdő középkorú férfi volt. Ez a pénteki nap azon ritka alkalmak egyike volt, amikor itt volt a főnöke a havi elszámolás miatt. Amikor Anita belépett a boltba, nem tűnt potenciális vásárlónak, amiből egyébként is kevés akad egy ilyen speciálisan luxus ékszereket árusító üzletben. A főnöke jelenléte miatt mégis muszáj volt megszólítania Anitát. Mivel sosem volt az a szószátyár, könnyen ismerkedő típus, több kommunikációs tréninget is elvégzett már, mire egyáltalán el mert menni egy állásinterjúra. 

Még próbaidős volt ezen a munkahelyen, nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy felvették. Már évek óta munkanélküli volt, mire újra bele mert vágni az aktív munkakeresésbe. Évekig csak úgy csinált, mint aki munkát keres, néha azt hazudta a szüleinek, hogy állásinterjúra indul, de közben csak egy közeli plázába ment bámészkodni. És persze mire hazaért, mindig kitalált valamilyen sztorit, hogy miért nem vették fel. Túl öreg volt vagy túl kövér, oda csak nőket vettek fel, alulképzett volt vagy túlképzett, nem volt elég nyelvtudása, nem pályakezdőre gondoltak, és így tovább. A szülei egy darabig tűrték ezt, hittek is neki, meg nem is. Ám egy napon választás elé állították. Vagy munkát talál három hónapon belül, vagy mehet a nagymamájához lakni, mert ők elköltöznek, és a házat egy kis lakásra cserélik, ahol neki már terveznek szobát. 

Igazságtalannak érezte, de valahol mégis megértette, hogy a szülei nem tolerálják tovább, hogy harminchárom évesen is náluk lakjon, hiszen lassan már saját családot kellene alapítson. Ráadásul az sem volt mellékes, hogy svájci frank alapú hitelt vett fel egy autóra, melyet idáig a szülei fizettek, és mivel elérték a szerződés szerinti törlesztési évek felét, innentől neki kell folytatnia, hiszen anno így állapodtak meg. 

Mit volt mit tenni, rákényszerült a valós munkakeresésre, így akadt erre a munkára is, ahová természetesen csak úgy tudott bejutni, hogy jó adag munkatapasztalatot behazudott az önéletrajzába, és persze nyelvtudását is fényezte egy kicsit. Az interjúztató a mostani főnöke volt, aki mivel nem tudott idegen nyelveken beszélni, nem volt tapasztalt HR-es (rengeteg tőkével rendelkezett, de az interjúztatásért persze nem akart senkinek fizetni), simán elhitte a hazugságokat, és mivel Zsoltnak volt a legkevesebb fizetési igénye, őt találta a legalkalmasabbnak a poszt betöltésére. 

Zsolt pedig rettentő szerencsésnek érezte magát, mert a főnök alig-alig tartózkodott bent, így egyrészt nyelvtudásának hiánya is rejtve maradt, másrészt a nap jelentős részét rendszerint internetezéssel, és különböző online számítógépes játékokkal tölthette, és ezért még pénzt is kapott. Néha betoppant egy-két luxusmaca, azokat alaposan végigmérte és megdicsérte, természetesen minden nyakék jól állt nekik, emellé még ajánlott passzoló karperecet, fülbevalót vagy gyűrűt, és persze valami csinos kis órát a lányuknak. Akiből nem nézte ki, hogy ott tudna hagyni több százezer forintot, azt meg sem szólította, rá sem nézett, maximum lenéző pillantásokkal. 

Ez egész jól ment így egy hónapig, amíg az izraeli nagyfőnökök ki nem találták, hogy ellenőrzik az üzletlánc minden egyes képviseletét, hiszen úgy gondolták, többet is el lehetne adni a magyar piacon. Zsolt nem tudta, milyen eszközökkel próbálják majd őt is ellenőrizni. Megnézik majd mennyi időt töltött internetezéssel a munkaidejéből, végignézik a biztonsági kamera felvételeit, megnézik a konkurencia bevételét? Csak arra tudott gondolni, mikor fog lebukni. Minden nap kitörölte az internetes előzményeket, de a szokásain természetesen nem tudott változtatni. Mindezt onnan tudom, hogy én éppen ebben a plázában dolgoztam az információs pultban, és Zsolt mindennap odajött ebédidőben a szendvicsével, és az életéről panaszkodott nekem. Idővel egész jóban lettünk, és néha munkaidőn kívül megittunk egy-egy sört, próbáltam neki tanácsokat adni, hogyan hozhatná helyre az életét. Valahogy mindig ragadtak rám az ilyen alakok, nem is értem. 

Szóval így kapcsolódott össze Anita és Zsolt életének egy-egy szála ezen a napon. Zsolt tehát megszólította Anitát, mert bizonyítania kellett. Eleinte nagyon kedves volt és érdeklődő, hiszen a góré árgus szemekkel nézte. Közben azonban a főnök végzett az elszámolással, és elköszönt. Jobb dolga is volt péntek délután. Amint a felettese kilépett az üzletből, Zsolt nagyon megkönnyebbült, és mivel már az idő is záráshoz közelített, rövid úton le akarta zárni az Anitával való beszélgetést. Anita csak kérdezősködött, és Zsolt egyre kevésbé színlelte az érdeklődést, egyre inkább rövid és érdektelenséget sugárzó válaszokat adott, amit persze Anita is észrevett. 

A beszélgetés vége felé érve mégis Zsolt érezte úgy, hogy valami nem stimmel. Túl direktnek érezte a kérdéseket, néha pedig túl hosszú volt a csend, amikor Anita a soron következő kérdésen gondolkodott. Ahogyan Anita minden kérdésére választ kapott, illedelmesen elköszönt, majd elkövette azt a hibát, hogy az üzletből kilépve leült egy közeli fotelbe, és elkezdett jegyzetelni. Zsoltban már egyébként is felmerült a gyanú, hogy ez a nő egy próbavásárló, de amikor ezt meglátta, azonnal összeállt a kép. Hiszen furcsa volt az is, hogy Anita nyakában egy mp3 lejátszó is lógott, nyilván diktafonként használta. A mai világban már mindenki a telefonjáról hallgat zenét. Pár percen belül zárnia kellett az üzletet, addig nem akarta szem elől téveszteni Anitát, hiszen utólag visszagondolva ő is tudta, hogy nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. A végén már egészen őszintén olyan stílusban beszélt Anitával, mint amikor tudja valakiről, hogy úgysem vesz semmit, csak az idejét rabolja, ezért egy-két ügyesen lekezelő mondattal könnyen elveszi a betérő bámészkodók kedvét a vásárlási szándék tettetésétől. A kedvenc frázisai között van az „Ez az ékszer valóban gyönyörű, de az árát sajnos nem az Ön pénztárcájához méretezték. Ott szemben nagyon szép kis bizsuk vannak.” Vagy „A mi ékszereink nagyon különleges darabok, csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy itt vásároljanak, ezért nem is szoktuk hagyni, hogy bárki felpróbálja őket, ha nem veszi rossz néven.” 

Hirtelen már fel sem tudta idézni, ezek közül melyiket sütötte el Anitának, de ha ez kiderül, az ő állásának lőttek, és még lehet, hogy valami büntetést is kiszabnak rá. Ezek az izraeli főnökök nagyon szigorúak. Mi lesz, ha ennek hatására felhívják az önéletrajzában szereplő cégeket, és kiderül, hogy soha nem is dolgozott ott. És ha valamelyik nagyfőnök előveszi őt, kiderül, hogy egy szót sem beszél angolul, érteni is csak keveset tud. Mi lesz akkor vele? Talán még munkaügyi bíróságra is eljut az ügy, és ilyen priusszal aztán soha nem fog munkát találni. A szülei kitagadják, a hitel miatt végrehajtókat küldenek rá, akik megverik, ha nem tud fizetni, és elveszik az autóját, ami az egyetlen dolog az életében, amire büszke lehet. Ilyen gondolatok cikáztak Zsolt fejében, amikor Anitát követve a parkolóházban beszállt az autójába. 

Anita ugyanazon a szinten, de jóval beljebb parkolt, mint ő. Így folytatta a követését, de most már autóból figyelte a védtelen nő minden lépését. Fogalma sem volt, hogy mit kellene most tennie. Állítsa meg a nőt, és könyörögjön neki, hogy ne köpje be, hogy ő rosszul végzi a munkáját? Próbálja megvesztegetni? És ha ez az álnok kém még ezt is az aktájához írná, akkor már végképp elásná magát. Mi a fenét lehetne tenni? Miközben ezen járt az esze, szépen lassan, lépésben követte Anitát, akinek kezdett gyanússá válni a helyzet. Egy zsákutcába érkeztek, Anita hirtelen megállt, és hátrafordult. Zsolt fényszórói elvakították, nem látta ki ül az autóban, de most már teljesen egyértelmű volt, hogy őt követi. Hiszen innen semerre sem vezet tovább út, és mögötte is fal van. 

Kb. 40 méterre lehetett tőle az autó. Hideg volt a mélygarázsban, Anita tűzforró lehelete meglátszott a levegőben. Remegni kezdett. Csak pár lépésre volt tőle az autója, de addig úgysem tud kiállni, amíg ez a barom ki nem tolat innen. El kezdett neki integetni, próbálta jelezni, hogy itt nincs több hely, tolasson vissza. De az autó nem mozdult. Anita érezte, sejtése beigazolódni látszik, valaki az életére akar törni. 

Nem láthatta, hogy az autó belsejében Zsolt nagy levegőt vesz, behunyja a szemét, és tövig nyomja a gázpedált. A motor felbőgött, és az autó elkezdett őrületes gyorsasággal száguldani felé. Nem értette, hogy miért történik mindez, de életösztöne még a gondolatnál is gyorsabb volt, és egy másodperc törtrésze alatt félreugrott a száguldó autó elől a parkoló kocsik közé. Zsolt olyan erővel csapódott a betonfalba, hogy ha nem lett volna bekötve, biztosan nem élte volna túl. És soha nem tudtam volna meg, mi játszódott le benne, miért tette mindezt. 

Anitát sokkos állapotban szállították kórházba, ugyanoda ahová Zsoltot is, akinek hál’ Istennek csak a kulcscsontja törött el. Nagyon örültem, hogy megúszták komolyabb baj nélkül, hiszen akár meg is halhattak volna. Mikor végre beszélni tudtam vele, és Anita megtudta, hogy a titokzatos merénylő Zsolt volt, még inkább magába zuhant. Ez volt az első kérdése: „Miért tette ezt? Hiszen én olyan szimpatikusnak találtam, tetszett az őszintesége, és nagyon tetszettek az ékszerek is, sokkal szebbek voltak, mint a másik boltban, ahol a próbavásárlást végeztem.”