Play...

Az ablakokon bevilágító bordó fény megfesti, és egyben körülöleli az idegen fejeket mintegy vörös aurát képezve mindenki köré. Nem hiszem, hogy ismernek. Talán utaztunk már párszor együtt korábban, de én nem emlékszem senkire közülük. Persze ez nem jelent semmit. Öt év alatt meglehetősen sokszor közlekedtem már ezen a vonalon, tehát jó eséllyel lelhetnék ismerős arcokra a túloldalt ülő tömeg soraiban, ám igazából sosem figyeltem rájuk, szerintem ők sem rám. Az feltűnt, ha valaki rendellenesen viselkedett,  ez esetben pusztán elkönyveltem, hogy zavarodott az omiskója vagy egész egyszerűen csak setnye.

Nem értem, miért van az, hogy felnőtt korunkra egészen elfelejtünk természetesen viselkedni. Mindenki úgy ül itt, mintha odaszögezték volna a kárpithoz. Nincsen arcunk, csak valami meghatározhatatlan fegyelmezett maszk, mintha ránk festette volna valami felsőbb hatalom. Pedig nem így van. Nem egy magasabb erő, hanem a saját kezünk tette ezt. Miért csak a gyerekek és a részegek képesek beszélgetés kezdeményezésére egy ilyen szituációban? Félünk, elzárkózunk, vagy már ennyire unjuk egymást? Én igenis diskurálnék, ölelkeznék, játszanék, szaladgálnék, ha tehetném. A hallgatásunk, ahogyan itt ülünk, nevetségessé tesz minket és ezt az egész helyzetet.

Így zakatolt hát alattunk a 4-es kitro miközben ezek a gondolatok szaladgáltak az omiskómban, mígnem elértünk a számomra megfelelő állomáshoz. Pár hónapja elcsíptem egy beszélgetést a kocsmában, amiben megemlítették, hogy a kitro elődje egy bizonyos metró volt. Ezen azóta is nevetek, amikor csak omiskómba jut. Elképzelhetetlen számomra, hogy valaha csak métereket tettek meg ezeknek a járműveknek az elődei másodpercek alatt. Most már nyilvánvaló, hogy kilométerekre is képesek, hála a mágneses síneknek. Ez is jól mutatja, hogy akármennyire is alantasnak tartjuk már az embereket, azért mégis sok mindent átvettünk tőlük.

A kitro végre megáll és elindulhatok a célom felé. Sajnos most a lábaim kell használjam, aminek kifejezetten nem örülök, hiszen az utóbbi évben elég ramaty állapotba kerültek. Nehéz eljutnom már a vízszintes irányban haladó négy különböző irányba vezető mozgójárdáig is. Csak pár méter, mégis megvisel. A zülkóim néha említettek filmeket, amiben a saját leljükkel látták, hogy az emberek futnak, úsznak, és számunkra már értelmetlennek tűnő, úgynevezett „sportokat” űztek. Sőt, ezekből versenyeket is rendeztek, melyeknek az „Olimpia, Világbajnokság” és ehhez hasonló furcsa neveket adták. Ezt végképp nem értem, hiszen ha valódi világbajnokságról lett volna szó, akkor minket is meg kellett volna hívniuk.

Az is talány számomra, hogy miért sorolták a mi létünkben olyan fontos szerepet játszó, akár élet-halál jelentőséggel bíró, emberi nyelven „sakk”-ként emlegetett omiskójátékot szintén a „sportok” közé. Hiszen ehhez nem szükséges semmilyen mozgás, maximum az omiskótekervényeké. Ezzel döntjük el, ki tanulhat a legfelsőbb szinteken, ki tehet egy arra érdemes nőstényt asszonyává, ki mekkora részesedést kaphat a legdrágább részvényekből, ki milyen munkát érdemel. Szóval ez határoz meg mindent.

Sietnem kell! Miért nem megy gyorsabban ez a mozgójárda? Most nem akarok bámészkodni az eladósorban lévő nőstények között, mielőbb oda kell érnem a mai „sakk” partimra. A késés beláthatatlan következményeket von maga után, tekintve, hogy egy játszma mindössze öt perces. Itt egy jó példa arra, hogy bizony az emberek is loptak tőlünk ötleteket. Ugyan honnan találtak volna ki ilyen tökéletes időszámítást. Bár igaz, hogy az ő világukban ezen a téren is sok különbség adódott.

Egyébként közük nem volt a csillagászathoz. Emlékszem a történetre, ami ezzel kapcsolatban hosszú-hosszú generációk óta kering köztünk. Hajdanán kaptunk egy üzenetet mindenféle földi nyelven beszélve és írva, képekkel, melyeknek a mi rendszerünkre való átkonvertálása és értelmezése egy egész órát vett igénybe. Ami a mi mértékünkkel nézve óriási időintervallum, ez alatt – hiteles statisztikák szerint – több millió társunk hal és születik meg ezen a bolygón. Nem mintha ez engem különösebben érdekelne. Azt a kevés időt, ami megadatik, nem óhajtom felesleges sajnálkozással tölteni. Ez a kis üzenet mellesleg évezredekkel azután érkezett, hogy a mi népünk már réges-régen felvette a kapcsolatot az emberiséggel, és mérhetetlen mennyiségű információt bocsátottunk a rendelkezésükre. Nem értem. Az emberek nem kommunikálnak egymással?

Végre megérkeztem. Az ellenfelem egy nagyon veszélyes alak. Úgy tudom, az utóbbi időben nyerő szériája van. Nyilván ebben a kategóriában, ekkora téten ez a profizmus már természetes. Omiskót élesíteni! Ez a két óriási lel ne csak pusztán megszokásból legyen a fejemen, hanem a veszély legapróbb előszelét is jelezze nekem! Azért van ez a két testrészünk, hogy minél szorosabb együttműködéssel a lehető legmagasabbra emeljen a társadalmi ranglétrán. Más eszközünk úgysincs, hiszen itt mindenki egyenlő eséllyel születik. Azonos kreditszám íródik jóvá mindenki omiskójában, hogy hogyan gazdálkodik vele, az már a maga dolga. Egy dolgot tilos: fölnézni. Ha ezt a szabályt valaki mégis megszegi, örök sötétség borul mindkét leljére. Hogy az után milyen esélye van valakinek a túlélésre ebben a világban, tiszta sor.

Végre leülhetek, ez a nagyöreg – lehet már legalább 10 éves - velem átellenben megpróbálja a leljét enyémbe meríteni, de nem hagyom. Ez a második legfontosabb kikötés! Ez sosem történhet meg, mert ha két lelpár tekintete összeakad az olyan transzhullám összeférhetetlenséget okoz, ami kiéget mindent az omiskóból, nem marad más csak egy üres koponya négy lábbal és kézzel. Azoknak a végtagoknak pedig már amúgy sincs jelentősége, csak ha mocskos négykezi munkát végez az ember. De azt én nem szeretnék, akkor inkább legyen végem most azonnal.

Nem akarom, hogy konstatálja, mennyire izgulok, hiszen – bár már tekintetes kort megért, és ezért felnézek rá – elvileg egyenlő esélyekkel indulunk. Megegyezik az élőpont (más néven kredit) számunk. Mivel a korkülönbség rémesen nagy, feltétezem, hogy már bukott egy nagyot korábban. Ő ijesztően nyugodtnak látszik, az én bőröm hangja viszont mindent elárul rólam. Ilyenkor annyira utálom a sejtjeimet! Miért kell ilyen hangosan jelezniük? A zülkóim jól az omiskómba vésték, hogy az izzadástól nagyon hamar kiszáradhatok, ez veszélyes.

Minél hamarabb pótolnom kell a folyadékveszteségemet, különben ezek itt olyan erőteljes visításba kezdenek, hogy mindenki számára egyértelmű lesz, milyen biológiai és érzelmi folyamatok zajlanak le bennem. Ráadásul a figyelmem is elveszik a játszmától. Sajnos ez így alakult ki bennünk, mert az evolúció során sokszor előfordult, hogy nem figyeltünk a testünk jelzéseire. Így a sejtek kénytelenek voltak durvább eszközökre váltani a mi érdekünkben. Ez most mégsem szolgálja a javamat. 

Többen is állnak körülöttünk, pedig az nagyon fárasztó. Pár óra megterhelés a lábaknak, és máris rövidebb lesz az életed. Ezt még az askalban tanították, ott felkészítettek minden életveszélyes tényezőre, de sok szükségtelen tudnivalóra is. Mennyit elvett az életemből az a felesleges egy évnyi tanulás, használhatatlan információk tömkelege! Sokkal előrébb volnék, ha az nem lett volna kötelező. De ezen kár is járatni az omiskóm, főleg hogy már egy perc eltelt a játékidőmből. Koncentrálj, és még csak véletlenül se nézz oldalra! Ott áll az a gyönyörű lány, akinek a kezeiért most megy az omiskóharc. Talán számunkra nem is olyan nagy a tét, de neki igen. Hiszen nem tudhatja, mi várja. Ki nyeri ezt a meccset, az öreg úr vagy én?

Ha az aggastyán győz, akkor a nő mindenképp vesztett. Igaz, hogy a vénség még maximum két évet élhet, de ebben a rendszerben nincs szabadság. Amint a férj meghal, a fia örökli az idegen asszonyt, és a nősténynek azt ugyanúgy szolgálnia kell. Mióta nincs szükség nőkre a születéshez – mert minden zigóta mesterséges anyaméhben fejlődik – szerepük teljességgel a háziasszonyi teendők elvégzésére redukálódott. Nem kell már nekik udvarolni, meghódítani őket, mint ahogyan azt régi iratokban olvastam. Persze annak is meg lehetett a maga bája, de ez a világ már teljes mértékben az omiskó-erőviszonyokon alapul.

Harmadik perc, az öreg taktikusan játszik, izgalmas. Gyengének mutatja magát, hogy elvonja a figyelmem, és elbízzam magam. A háttérben pedig már bizonyára hat lépéssel előttem jár, és már látja is, hogyan ad mattot a következő percben. De engem sem lehet olyan könnyen leigázni. Főleg, hogy számomra többet ér a tét egy harmadik asszonynál. Nekem ő lenne az első, és mindenképp különleges. 

Tovább olvasom >>