Kedves Naplóm!

Sok mindenről írtam már neked, főképp az élet apró dolgairól. De most nem csak magamról, hanem a hóbortos ikertestvéremről, Ádámról is szívesen írnék egy kicsit. A felnőtté válásunk történetét szeretném elmesélni neked.

Ádám valahogy mindig más volt, mint én. Nem úgy értem, hogy teljesen különböző, hiszen rengeteg témában mindig is azonos állásponton voltunk. Például mindketten egyetértettünk abban, hogy az anyánk viselkedése megmérgezte a gyermekkorunkat, és tönkretette a felnőttkorunkat. Hogy nem lehetett vele megtalálni a közös hangot, mintha csak elcseréltek volna minket a kórházban, és nem a saját anyánkhoz kerültünk volna vissza. Szerintünk ezt ő is így érzi, és érezte mindig.

Nem volt elég, hogy igazából sosem érdeklődött felőlünk őszintén, sosem foglalkozott velünk igazán, sajnos az a minimális figyelem, ami maradt nekünk, az is csak arra volt elég, hogy rivalizálást szüljön közöttünk. Talán ezt ő is tudta, és szánt szándékkal alakította így. Amikor ezt mondom, a pszichológusom mindig biztosít róla, hogy ez a fajta vád már-már üldözési mániára utal, és ne legyek olyan biztos benne, hogy minden úgy volt, ahogy én azt anno megéltem. Oké, de ha a testvéremmel mindketten így gondoljuk, akkor csak van benne valami!

Amikor elmegyek hozzá, újra és újra elmesélem neki, hogy anyánk mennyire következetlenül nevelt minket. Egyik szavával megtiltott valamit, amit aztán később számon kért, hogy miért nem tettük meg. Ha meg is dicsért valamiért, abban sosem volt igazi köszönet, inkább valamiféle bújtatott lecseszés arra vonatkozóan, hogy vajon máskor miért nem vagyunk képesek ugyanezt rendesen megcsinálni.

Bár ikrek vagyunk, én mindig öcsémként kezeltem őt, ezért mikor elkezdtem serdülni, nyíltan szembehelyezkedtem az anyámmal, hogy megvédhessem magunkat, és próbáljak Ádámból normális embert faragni, anyám és az éppen aktuális nevelőapáink helyett. Sajnos azonban az öcsém nem tudta még hova tenni ezeket a konfliktusokat, amikből anyám zseniális manipulációs készségének köszönhetően mindig én jöttem ki hálátlan gyerekként és ellenséges testvérként. Ádámkát pedig megsimogatta, és mártírszerepbe helyezte önmagával együtt, így Ádámból később sem lett igazi férfi, inkább csak egy anyámasszony katonája.

Nem volt képes egyedül döntéseket hozni, ha néha hirtelen elhatározásból mégis megtette, akkor valahogy jó érzékkel sikerült mindig rosszul döntenie. Hiszen nem tanulta meg, mi alapján és hogyan kell bizonyos helyzetekben állást foglalni, ez a mai napig kísérti őt. Ugyanez a helyzet az anyagiakkal. Olyan nem igazán fordult még elő, hogy legyen pénze, mert minden forintot agyban már előre elköltött. És sajnos nemcsak agyban. Aztán persze mindig megszorul, és anyánktól kénytelen kérni, aki ad is neki, mert legalább utána majd a fejéhez vághatja, és érzelmileg zsarolhatja vele, hogy bezzeg ő mindent megtesz az ő kicsi fiáért, aki egyáltalán nem is törődik vele. Vajon miért?

Szóval így nőttünk mi fel, én először a könyvek világába menekültem, humán szakos gimnáziumba mentem, ahol új társaságba csöppenve, nemsokára a bulik vették át a könyvek szerepét. Megismerkedtem az alkohollal, a drogokkal, a pasikkal. A sulit egyáltalán nem vettem komolyan, nem is volt semmilyen jövőképem. Majd egy fiú kedvéért a gimnázium után otthagytam az iskolapadot. Azt ígérte, megszöktet Amerikába a rokonaihoz, ahol majd úgy élünk, mint a kiskirályok. Arról ábrándoztam, hogy kint fogok élni, és amint Ádám befejezi a tanulmányait, magammal viszem őt is, és soha többé nem fogunk anyám keserű bűvkörében élni.

Nagyon drága volt a repülőjegy, de mivel anyától és a rokonoktól egy nagyobb összeget kaptam a ballagásra, sikerült megvennünk a jegyeket. Így Dani valóban magával vitt a gimi utáni nyáron Amerikába. De azt persze nem mondta, hogy ott egy lakókocsiban már öten laktak, és mi csak a padlón tudtunk aludni. Bár engem még ez sem zavart volna, hiszen halálosan szerelmes voltam, és azt gondoltam, semmi sem állhat közénk Danival.

Azonban az egyik este elmentünk egy buliba, ahol ott volt az a pincérnő a helyi kocsmából, ahova majdnem mindennap jártunk. Már régóta féltékeny voltam a csajra, ezért mikor Dani azt mondta, hogy kimegy egy kicsit levegőzni, mert nem érzi jól magát, körbenéztem, ám a lányt sehol sem láttam. Elkezdtem gyanakodni, és Dani után mentem a disco mögé. Nem láttam sehol. Körbe akartam sétálni az épületet, hátha valamelyik falat támasztja éppen, és hamarosan meg is találtam. Valóban a falat támasztotta a két épület között, csak éppen a fal és Dani közé még a pincérlány is odakeveredett valahogy letolt bugyival.

Nekem se kellett több, elkezdtem rohanni, csak futottam, nem tudtam hová. Soha többé nem akartam látni őt, azok után, hogy rajtakaptam őket. Ez a kép örökre a tudatomba égett, néha még mindig eszembe jut. Mivel én sem voltam józan, és nem ismertem a terepet, kisvártatva teljesen eltévedtem. Nem tudtam, mitévő legyek. Haza nem tudtam, és nem is akartam menni. Az összes pénzem annyi volt, amivel kijöttem, hetek óta munkát kerestem, de nem kaptam semmit, mert szinte semennyit sem beszéltem angolul. A repülőjegyre sem tellett volna, Daniéktól ezek után képtelen lettem volna kölcsönkérni, azt pedig végképp nem akartam, hogy anyám megtudja, ebben is kudarcot vallottam. Neki azt mondtam, hogy csak a nyarat akarom kint tölteni, mert beadtam a felvételimet az egyik egyetemre, és azt hazudtam neki, hogy már van munkám. Ebből persze egy szó sem volt igaz.

Kétségbe voltam esve, sírva róttam az ismeretlen utcákat, amíg bele nem botlottam egy igencsak alulöltözött lányba az utcán. Először nem értettem, mire vár ott, hiszen nem volt ott semmi, még egy buszmegálló sem. Gondoltam, talán ő is buliból tart hazafelé, és taxit hívott. Megszólítottam, és hamar kiderült, hogy ő bizony nem taxira, hanem kuncsaftra várt. Nagyon kedves volt, és megkérdezte mi a baj, tud-e segíteni. Azzal a néhány szóval, amit ismertem, próbáltam elmesélni neki, hogy a barátom megcsalt, és hogy nincs itt nekem senki más, akit ismernék. Megnyugtatott, és felajánlotta, hogy alhatok nála. Én nagyon örültem neki, hogy valaki segít rajtam. Mielőtt elaludtam, Monica valami olyasmit mondott nekem, hogy ne bánkódjak, mert minden férfi egy disznó.

Az egy éjszakából egy hét lett, és mi elég jól összebarátkoztunk. Mivel minden cuccom Daniéknál volt, kölcsönadta nekem a ruháit, amikben nagyon dögösnek éreztem magam, hiszen minden rucija nagyon kihívó volt. Elvitt bulizni is, ahol előkerült némi drog, és aztán azon kaptam magam, hogy egy idegen férfival csókolózom, és tetszik a dolog. Monica elkezdett biztatni, hogy nagyon csinos vagyok, minden férfi odavan értem, és hogy miért nem oldom meg a problémáimat azzal, hogy én is prostituáltként keresem a kenyerem. Azt mondta próbáljam meg ezzel a férfival, biztosan fizetne azért, hogy velem tölthessen egy éjszakát. Én pedig hallgattam rá. Akkor úgy éreztem, hogy nem is igazán volt más választásom.

Aztán teltek a hetek, múltak a hónapok, és egészen megszoktam a dolgot. Gyűjtögettem a pénzt a hazaútra, és közben egyre érzéketlenebbé váltam. Mindennapossá vált a droghasználat és az alkohol. Csak így lehetett bírni. Mikor aztán éppen összegyűlt a hazaútra a pénzem, egy nap megcsörrent a telefonom. Dani volt az. Felvettem, mert kíváncsi voltam, mit akar nekem mondani ezek után. Még akkor is, ha ez volt az első alkalom, hogy megpróbálta velem felvenni a kapcsolatot azóta az éjszaka óta, és látszólag nem is aggódott miattam.

Azt mondta, hogy azért hív, mert rettenetesen hiányzom neki, és megérti, hogy látni sem akarom, mert ő egy óriási barom, hogy ezt tette velem, pedig én igazán nem ezt érdemeltem volna. Én vagyok az egyetlen nő, akit valaha szeretett, meg sem érdemel engem, és ha nem lát többé, akkor egész életében hiányozni fogok neki. Sablonszöveg, én mégis elhittem. Mert el akartam hinni.

Monica azt mondta, hogy ne költözzek el tőle, mert ki tudja, mit fog megint művelni velem ez az alak. Mivel megint elvakultan hittem a szerelmünkben, nem vettem nagyon komolyan, amit mondott, de azért próbáltam óvatos lenni. Találkoztam tehát Danival a lakókocsinál. Azt mondta, hogy velem akar lenni mindenáron, de mivel azóta az egyik unokatestvérének a barátja is odaköltözött, mi már sajnos nem tudunk ottmaradni. Mivel neki is csak idénymunkái voltak, és nem igazán jött be nekünk az amerikai álom, ezért úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk.

Itthon anyám óriási patáliát csapott, hogy nem jöttem haza és nem kezdtem el az egyetemet, így nem lesz belőlem semmi, egy árva érettségivel, ami ráadásul csak épphogy sikerült. Megkaptam, hogy semmirekellő vagyok, pénz nélkül jöttem haza, ráadásul egy pasival, vagyis kurva is vagyok. Pedig mit sem tudott arról, hogy mennyire. Miután elmondott mindennek, gyakorlatilag kitagadott, azt mondta soha többé ne lásson, és hogy kár volt megszülnie, mert csak szégyent hozok rá.

Kivettem egy albérletet, de Dani sajnos nem akart hozzám költözni, inkább otthon lakott a szüleivel. Anyuci minden nap meleget főzött, és körberajongta őt, az egyetlen fiát. Én meg nyilván nem akartam ott lábatlankodni. Sajnos azonban itthon sem volt könnyebb a helyzetem munkaügyileg, mint odakint. Senki sem akart alkalmazni egy olyan lányt, akinek csak egy érettségije van, és az angolt még mindig nagyon kezdetlegesen sikerült csak elsajátítanom. Gyakorlatilag csak egy valamihez értettem, ezért ott folytattam, ahol Amerikában abbahagytam, csak itt rosszabbak voltak a körülmények.

Azóta eltelt pár hónap, összességében már több mint kilenc hónapja járok Danival. Érdekes, épp ennyi idő alatt fejlődik ki egy magzat az anyaméhben. Sajnos még mindig ugyanabból élek, de már egyre nehezebben bírom. Dani teljesen elhanyagol, még azt sem vette észre, hogy félévesek voltunk. Igazából azért írok ma ilyan hosszan, mert ma van a szülinapom, de még senki sem köszöntött fel. Lehet, hogy Dani estére tervez valamit, csak titkolja, bár ez nem igazán vall rá. Anyámra már nem is számítok, de az elég rosszul esik, hogy még Ádámnak sem jutottam eszébe.

Ádám, igen-igen. Az egyetlen érdeme, hogy 70-es szintű WOW karakterrel rendelkezik. Minden reggel félhulla a munkahelyén. A fáradtság miatt nem tud koncentrálni, de persze senki nem tudja, miért. Talán azt gondolják, hogy másodállása van. HA-HA! Még barátai sincsenek. Egyedül én törődöm vele, és tessék, ő még viszonozni sem képes! Nagy ritkán, ha felhívom, mivel ő magától sosem hív fel, elmeséli, hogy mi újság vele. De általában semmi érdemleges. Nem csodálom, hogy évek óta nem talál magának barátnőt.

Mikor legutóbb felhívtam, elmesélte, hogy a főnöke már egy ideje furcsa szemmel néz rá. Ő azt hitte, azért, mert tetszik neki, de egyértelműen nem erről volt szó. Másfél év munkaviszony után egy héten belül kirúgták. Kicsit szomorú volt, de igazából nem bánta, mert így legalább többet tud játszani. Azóta sem talált –talán nem is keresett- új munkát. Neki valami informatikus munka lenne jó, ott aztán egyedül lehetne a legnagyobb szerelmével, a számítógéppel. Mondanom sem kell, ő serdülőkorában a könyvek helyett ő az internet és a számítógépes játékok világába menekült, ezen a vonalon is tanult tovább.

De nem akarom őt folyton szidni. Vannak egészen értelmes, és egészen különleges gondolatai. Ádám ahhoz szokta hasonlítani a csajozást, mint amikor az okostelefonjaink leolvasó appjával megpróbálunk beazonosítani egy-egy QR-kódot. Kutatjuk a felismerhető pontokat, a rendszer egyezéseket keres az eltárolt adatbázis adatai és az elénk került QR-kód felépítésében. Több-kevesebb sikerrel. Valamikor megvan az azonosság, megismerhetjük a megosztott információkat. De ha nem sikerül elkapni egy közös pontot sem, akkor sajnos a belépés meghiúsul, és jobban tesszük, ha feladjuk a próbálkozást. 

Próbáltam őt rávenni egy időben, hogy olvasson, hiszen annyi csodálatos könyv van a világon. Ha pedig szereti a fantáziavilágokat, biztosan volna olyan, amit megszeretne. De Ádám elgondolása szerint a happy end mindig magában hordozza a lehetetlent és fordítva. Legalább mindig őszinte velem.

A legutóbbi beszélgetésünkkor azt is elmondta, hogy a kedvenc játékával éjjel-nappal játszott, amíg nem történt valami a karakterével. Hogy mi, azt ne kérdezzétek, én nem értek hozzá, de az a lényeg, hogy azóta megszűnt a játék számára, mert teljesen elölről kellene kezdenie. A sokk hatására kiírta Facebookra, hogy innentől kezdve nincs értelme az életének. És az a durva, hogy akik ismerik, egyetértettek vele. Bár ők úgy gondolják, hogy már eddig sem volt. Bejegyzését egészen pontosan heten lájkolták. Ha engem kérdezel, Ádám életéből hiányzik valaki, aki olyan, mint ő. Aki képes volna visszaadni neki, amit ő adhat. De ha nem találja meg ezt a lányt, soha nem tudja meg, mit volna képes adni és kapni.

Másnap átmentem hozzá, direkt délután egykor mentem, nem akartam felkelteni, de még akkor is aludt. Amikor felkelt, szomorúan mesélte, hogy nem tudja, mitévő legyen, mihez kezdjen az életével. Mindig is depresszióra hajlamos volt, onnan tudom, hogy közös a pszichológusunk. De többet nem akart elárulni az orvosi titoktartás miatt. Ádám kínjában enni szeretett volna, ezért felajánlottam, hogy főzök neki valamit, de szinte semmi sem volt a hűtőben. Mondtam neki, hogy szedje össze magát, vigye le a szemetet, és ugorjon be a boltba hozzávalókért, én meg főzök valamit. Legalább kimozdul egy kicsit. Azt mondta, ő azt sem tudja, hol van itt a közelben kisbolt, mert mindig rendeli a kaját vagy kínaiba megy, még a nagybevásárlást is online intézi. De én addig erőltettem, míg végül lement, és mikor visszajött, ismeretlen ragyogást láttam a szemeiben, úgy vélte a bolti eladónő különösen csinos. Nagyon megtetszett neki. Az általam kért alapanyagokon kívül jól bevásárolt még porlevesekből, májkrémből és félkész konzervkajákból is a jövőre nézve.

Azóta nem beszéltünk, csak Facebookon írta lelkendezve, hogy képzeljem el, mi történt. Az elmúlt hónapokban alig mozdult ki otthonról. Ezalatt kifejlesztett egy stratégiai játékot, melyben az áhított eladónőről mintázott figurát kell meghódítani különböző logikai feladatok megoldása által. Meg is osztotta a béta verziót a Facebookon, és úgy néz ki, az egyetemi tanárai támogatásával eljutott néhány fejeshez, akik felfedezték maguknak. Szponzorálják, és a játéka híres lesz. Visszaírtam neki, hogy ez nagyon jó hír, talán ezzel be is tud majd csajozni. Akkor csak annyit írt: „Nem hiszem! :D”.

Azóta meg akartam látogatni, mert pont arra jártam, és fel akartam menni hozzá, de csodák-csodája, nem volt otthon. Írtam neki egy sms-t, hogy nem tudom, merre van, de megvárom, ráérek. Közben beugrottam a boltba megnézni magamnak azt a lányt, akiért úgy odavolt. Amíg az SMS válaszra vártam, megismertem Évát a boltban. Mivel a múltamnak köszönhetően nagyon közvetlen vagyok, rögtön beszédbe elegyedtünk, és Éváról hamar kiderült, hogy egy nagyon cuki, egyedi csaj. A pasikra tereltem a témát, hogy segítsek Ádámnak kideríteni hányadán áll a lány a fiúkkal. 

Ádám közben válaszban közölte, hogy ne várjak rá, mert épp egy lánynál van, aki a Facebook-on érdeklődött iránta, beszélgettek, találkoztak, és most úgy tűnik, járnak. Legalábbis mindig együtt számítógépeznek. 

Éva cinkostársat keres, árnyalatokat. Szerinte a pasizás olyan, mint Fekete özvegyet játszani a számítógépen. Megnézed az első leosztást, milyen. Pakolgatod a lapokat, aztán mikor már nem tudsz mit lépni, kezdesz egy új játszmát. De ha egyszer sikerül mindent összeegyeztetni, minden lépés úgy követi egymást, ahogyan kell, akkor minden értelmet nyer. Egyenként egész oszlopokká áll össze az addig akadályt képező lapok kuszasága, és egyre tisztul a kép, könnyebb lesz kezelni a lapokat. És az semmihez sem hasonlítható sikerélmény, mikor az 728. leosztás végre sikerrel zárul! De még mindig izgalmasabb, mint könnyű fokozaton. A szoftver tutira megy, ha ki akarunk lépni, mindig megkérdi: „Biztosan új játékot akar kezdeni?” 

Rájöttem, hogy ebben a világban Ádám és Éva sosem fognak egymásra találni.

Barbi