Fruzsina korán rájött, hogy nekünk, magyaroknak is megvan a magunk nemzeti küzdősportja. A túlélés. Minden reggel, amikor munkába indult, helyért harcolt a buszon, majd a villamoson és a HÉV-en. Ha nem startolt elég jól, megelőzte valaki, vagy már alapvetően tömegbe kellett felszállni, akkor felvehette a harcot a sofőr életveszélyes manővereivel, közben igyekezett nem érintkezni egy fokhagymaszagú emberrel, és egy veszélyes baktérium- vagy vírustörzzsel sem.

Már ez egy lehetetlen küldetés, de ha sikerült késés nélkül megérkeznie, akkor sikeresnek tekintette a reggelt. Budapest egyedülálló város, hiszen sehol nincs ekkora embertömeg a közlekedési eszközökön, ennyi nyomor az aluljáróban, ennyi fizetett közterületi hirdetés és ennyi agresszió. Azért persze megpróbált elvonatkoztatni, és elhomályosult tekintettel gyönyörködni a város szépségében, eltekintve az omladozó és mocskos épületektől.

Igaz, több a rendőr is az utcákon, de amíg hat rendőr azzal van elfoglalva egy nyári estén, hogy ellene szabálysértési feljelentést tegyenek, mert 2% alkoholtartalmú narancsos sört kortyolgat egy padon a Gödör klubtól 20 méterre -ami mint később kiderült, már közterület- az elgondolkodtatta, hogy vajon tényleg ez-e a legnagyobb probléma Budapesten.

A hagyományőrzés soha nem látott méreteket ölt a munkahelye melletti talponállóban, ami előtt minden reggel ugyanazok az arcok vedelik a sört függetlenül attól, hogy tél van-e vagy nyár. Bár a 2dl-es „tüske” mellé ingyen WC használat nem jár, gond nélkül elvégzik szükségleteiket a cég tujáinak lábánál. Természetesen mindig van egy-két megjegyzésük is, mikor Fruzsi kényszerűségből elhalad mellettük, hogy megvásárolja reggelijét a közértben. Néha elkap mondatfoszlányokat, melyekben a delikvensek az aktuális politikai helyzetről, munkanélküliségről vagy egészségügyről fejtik ki magvas gondolataikat.

Ezek a társadalom számára oly hasznos férfiak ismerős idegenek számára, de nem ítéli el őket, hiszen nélkülük nem kellene fenntartani családon belüli erőszak ellen munkálkodó társadalmi munkásokat, munkanélküliek lennének az utcaseprők és a munkanélküli központ dolgozói is, és bizonyára azok is, akik a segélyeket kalkulálják, ítélik meg és osztják ki. Szóval legyünk nekik hálásak, mert bizony sok embernek adnak ők közvetve munkát.

Érthetetlen, a többi ember miért túlórázik, miért vállal másodállást, és harcol a munkahelyéért, amikor ilyen békességben szürcsölgethetnék ők is a sört minden hajnalhasadáskor, eszmét cserélhetnének társaikkal a nemtörődömség pódiumáról letekintve a sok güriző sztahanovistára. Hova sietünk? A stressz úgyis megöl mindannyiunkat idő előtt. Talán épp ez adja az eszeveszett rohanás okát? Versenyt futunk a halállal? Ez is csak egy a nemzeti harcművészetünk edzésprogramjából.

Fruzsi olykor megpróbált kedves lenni egy-egy ismeretlennel. Kétféle reakciót tapasztalt: riadt értetlenséget vagy csodálkozó hálát. Miután megnyugtatta az idegent, hogy nem beteg gyerekeknek, hajléktalan kiadványra, siket emberek által készített Magyarország alakú matricákra, lábbal festett képeslapokra vagy egyszerűen és őszintén csak magának sörre kunyerál, már teljesen mindegy volt, hogy a pontos időt kérdezte-e meg, vagy útbaigazítást kért. Ha közben elég kedves volt, végül az ismeretlenből is kicsalhatott egy kis mosolyt és látható megkönnyebbülést, hogy nem kellett pénzt adnia.

Mielőtt felköltözött Budapestre, utálta ezt a várost. Riasztónak, ridegnek és olyan távolinak érezte az itteni embereket, mint sehol máshol. De mára őt is beszippantotta. Most már ő is türelmetlen, mikor valaki tötyörög előtte, mintha azt sem tudná, jobbra akar-e menni vagy balra. De semmiképp sem előre. Ő is meglöki azt, aki nagy táskával megáll az ajtóban, és miatta Fruzsi már épp nem férne fel a buszra. Ő is összeráncolt szemöldökkel és lefelé irányuló tekintettel rohan aktuális célja felé az utcán. És nem várja meg, míg a mozgólépcső felviszi, hanem kettesével veszi a lépcsőfokokat és rosszalló pillantást vet arra, aki elállja az útját. Asszimilálódott. De másképp nem megy, a cél a túlélés. Erősebbnek, gyorsabbnak, okosabbnak kell lenni a többieknél. Nincs mese, ez Budapest!