2009. 05. 23. - Roncsok
Roncsok
Sodródnak a vizeken már egy ideje. Ki erre, ki arra. Megesik, hogy összeakadnak, kis ideig fitogtatják erejüket, aztán az egyik úgyis hagyja magát arrébb lökni, és talán onnantól egy irányban folytatják az útjukat. Mindenesetre fontos, hogy legyen valaki, akinek a farvizén lehet evezni. Legalább egy darabig.
Ebben a világban nem számít, honnan jöttél. Hogy egy hatalmas hajónaszád tagja voltál egykoron, több lábon álló katamarán, szélsebes vitorlás, vagy egyszerű, fából eszkábált tutaj. Eljön a pillanat, amikor mindannyian ’egy csónakban eveztek’ a magány tengerén. Egyik pillanatról a másikra azt veszed észre, hogy a kikötő, amelyhez tartoztál, már nem vár vissza. Azt hitted, kikötöttél valahol, de a ködkép szertefoszlik, hiszen csak egy délibáb volt. Keresnéd a biztonságot nyújtó talajt a vasmacskád számára, de hirtelen kicsúszik a lábad alól.
Vagy épp ellenkezőleg. Már egy ideje egyre viharosabbak a vizek, háborog a tenger, nincs egy nyugodt éjszakád. Aztán egy napon kalózkapitány veszi kezébe a kormányt, és ezzel együtt az irányítást is a szíved felett. Már mindegy, csak kapjon újra szél a vitorlába. Csak szálljon az a hajó nyugodt vizeken, vagy ha kell, dacoljon akár Neptun haragjával is.
Valaki egyszerűen továbbsiklik, másokat mélyebben érintenek a viszontagságok. Túl sok a zátony, az ellenséges támadás, és nagy a veszélye az emberi mulasztásnak is. Így néhány hajót már szinte csak a sűrű, sós levegő tart össze, meg néhány legenda a fénykoráról, amiket a kopott gerendák suttognak.
Roncsok. Csak hánykolódnak. Sosem érnek partot, nem kötnek ki már sehol, nem várja őket senki. A kiindulási pont és az úti cél egyaránt homályba vész. Nem marad más, mint a céltalan bolyongás. Hátha egyszer valaki útba igazítja őket, hátha valaki ad valami támpontot, vagy mutat egy csillagot az égen, amit érdemes követni. De addig csak sodródnak a vizeken. Az emberi roncsok.
Ebben a világban nem számít, honnan jöttél. Hogy egy hatalmas hajónaszád tagja voltál egykoron, több lábon álló katamarán, szélsebes vitorlás, vagy egyszerű, fából eszkábált tutaj. Eljön a pillanat, amikor mindannyian ’egy csónakban eveztek’ a magány tengerén. Egyik pillanatról a másikra azt veszed észre, hogy a kikötő, amelyhez tartoztál, már nem vár vissza. Azt hitted, kikötöttél valahol, de a ködkép szertefoszlik, hiszen csak egy délibáb volt. Keresnéd a biztonságot nyújtó talajt a vasmacskád számára, de hirtelen kicsúszik a lábad alól.
Vagy épp ellenkezőleg. Már egy ideje egyre viharosabbak a vizek, háborog a tenger, nincs egy nyugodt éjszakád. Aztán egy napon kalózkapitány veszi kezébe a kormányt, és ezzel együtt az irányítást is a szíved felett. Már mindegy, csak kapjon újra szél a vitorlába. Csak szálljon az a hajó nyugodt vizeken, vagy ha kell, dacoljon akár Neptun haragjával is.
Valaki egyszerűen továbbsiklik, másokat mélyebben érintenek a viszontagságok. Túl sok a zátony, az ellenséges támadás, és nagy a veszélye az emberi mulasztásnak is. Így néhány hajót már szinte csak a sűrű, sós levegő tart össze, meg néhány legenda a fénykoráról, amiket a kopott gerendák suttognak.
Roncsok. Csak hánykolódnak. Sosem érnek partot, nem kötnek ki már sehol, nem várja őket senki. A kiindulási pont és az úti cél egyaránt homályba vész. Nem marad más, mint a céltalan bolyongás. Hátha egyszer valaki útba igazítja őket, hátha valaki ad valami támpontot, vagy mutat egy csillagot az égen, amit érdemes követni. De addig csak sodródnak a vizeken. Az emberi roncsok.
