Dudus

Harminckét éve kezdődött. Egy nagy csarnokban álltam, fiatal voltam és gyönyörű. Megcsodáltak sokan, de csak egy valaki volt, aki áldozatot hozott értem. Egy rokonszenves, negyven körüli férfi. Rögtön megéreztem, hogy ő lesz az, akihez az életem szeretném kötni. Nem mintha lett volna választásom. Csak próbáltam minél hívogatóbbnak látszani, minél fényesebben csillogni, mint egy dáma.

Nem érdekelt, hogy ott van a felesége is. Tudtam, hogy ha összevesznek, úgyis hozzám jön majd először, és bejárjuk a várost együtt, míg meg nem nyugszik. Eleinte vártam is ezeket az alkalmakat, de rájöttem, ő nem az a veszekedős típus. Nyugodt természetű ember, aki mindig becsben tartott engem. Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy idáig vele maradhattam. Azt pedig csak a csodának, hogy akkor, ott engem választott.

De ez az idő már elmúlt, nem vagyok fiatal, sőt szép sem. Zöldes fényem megkopott, most már senki sem választana engem a temérdek autó közül. Csak egy öreg Skoda vagyok, aki megszolgált gazdájával oly sok évet, megért annyi közös emléket. Amikor csak szükség volt rám, ott voltam, és engedelmeskedtem. Voltak pillanatok persze, mikor a kereszteződésben megsértődtem, és lecövekeltem, de aztán átgondoltam, milyen jó dolgom van, és mégis engedelmeskedtem. Néha próbáltam éreztetni, mennyire fontos vagyok, és megtagadtam az indulást, de végül mindig megsajnáltam velem együtt idősödő gazdámat, és engedtem a szép szónak.

A több mint harminc év alatt igazán összecsiszolódtunk gazdámmal. DDS kezdetű rendszámom miatt el is nevezett Dudusnak, ami az egyik legkedvesebb emlékem. De az idő eljárt fölöttem is. Egy nap ugyanúgy keltünk útra, mint máskor, de rossz előérzetem volt. Gazdám a külváros felé vezetett, ahol csak ritkán jártam. Megálltunk, és elhomályosultak a fényszóróim, mert ráismertem, hova érkeztünk. Oda jöttünk, ahonnan oly régen hazavitt. Éreztem, hogy összevissza jár a motorom, majdnem lefulladtam.

Bement, így volt lehetőségem a kerítés túloldaláról megfigyelni a konkurenciát. Gyönyörűek voltak. A legújabb modellek telis tele extrákkal, kényelemmel és persze légzsákkal. Nem tudom felvenni velük a versenyt. Azt gondoltam, nyomban felforr a hűtővizem tehetetlenségemben. Az idő rettentő lassan telt, ám amikor elégedett arccal kilépett a gazdám, és sajnálkozó tekintettel nézett rám, már tudtam, hogyan döntött. Elindultunk, én nem bírtam tovább, és elszakadt az ékszíjam, bár tudtam, hogy ez is csak ellenem szól.

Napok teltek el, aztán legközelebbi utunk ide vezetett, ahol már egy ideje rozsdás érzelmektől mart, összefacsarodott szívvel várok sorstársaimmal. Megfosztottak minden ékemtől, és még használható részeimtől, amelyekről azelőtt azt gondoltam, hogy örökké hozzám tartoznak. Bár ezt tartottam a gazdámról is, most mégis oda jutottam, hogy egy erős fémkar az, ami utoljára megérint, és arra a sorsra jutok, mint a többiek előttem. Végleg összetörik a szívem.