A makacs pipacs

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű virágos rét. Aki odalátogatott, találhatott ott mindenféle virágot. Nem számít, hogy sivatagi oázisból, hegyi vagy esőerdőből származott-e, valahogy mégis idekerültek a magvak, és egy hosszú nyár alkalmával egyszerre virítottak. Volt itt mindenféle: fiú, lány, gőgös, kíváncsi, egykedvű, teszetosza és minden lében kanál. A méhecskék kedvükre szőtték köztük a szerelmi szálakat, az egymástól kicsit messzebb került virágok között tolmácsoltak, továbbadtak, pletykáltak, hírbe hoztak. De sok plátói szerelem létrejöttében is közrejátszottak.

Élt a virágok között egy pipacs. Szirmai, mint a tűz lángjai, olyan vörösek voltak, karcsú szára, mint a nádszál. Sok pozsgásnövény megirigyelhetné. Szerelmes természetű volt ez a kis virág. Testvéreivel együtt cseperedett, de rajtuk kívül soha nem látott más pipacsot. Legjobb barátai a vadrózsák voltak, egy piros, egy rózsaszín és egy sárga. Ja, és persze a nárciszkisasszony. Sőt egykor a kikericset is legjobb barátjaként tartotta számon, de valamiért más irányba fordította szirmait, és úgy rémlett, a bogáncs győzte meg arról, hogy máshonnan süt a Nap.

Ezen a nyáron nagy viharok tomboltak, nemcsak a természetben, hanem a szívekben is. A mi kis pipacsunk szerelmi élete is olyan volt, mint egy viharban vergődő hajó, néha viszont teljes szélcsend uralkodott lelke tengerén. A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor pipacsunk szívét lángra lobbantotta egy pöttyös gomba. Az érzés kölcsönös volt. A méhecskék már majdnem össze is boronálták őket, de aztán ez az aranyos kis gomba mérges galócává fejlődött. Másodszor egy liliommal esett szerelembe. Eleinte imponált neki az édes illat és a sok kedves szó, de aztán fojtani kezdte az erős aroma, és elmenekült a beporzás elől. A méhek ezzel is kudarcot vallottak. Pedig már szívesen tudták volna a makacs pipacsot egy hozzá való növény mellett, de ő ezúttal is megfutamodott.

Akkoriban a sok vihar és szél következtében két kedves rózsája is eltávolodott, új virágok nőttek melléjük, és fölfedezte, hogy arrafelé nő még a búzavirág és az ibolya is. De a vörös rózsa és nárciszkisasszony is vele maradt. A liliom után pedig a nagyvilági napraforgó varázsolta el. Egyszer feléje fordult, és sokáig nem is akart másfelé nézni. Egy idő után azonban a pipacsnak feltűnt, hogy a napraforgó folyton a napsugarakkal foglalkozik, nem figyelt rá eléggé. Ez nagy csalódás volt számára, ezért meggondolatlanul viszonyba keveredett a százszorszéppel, de rájött, hogy nem adott időt magának a felejtésre. Ezután a nárcisz karjaiba menekült. Ez sem volt jobb választás, nárcisz ugyanis imádta magát, tetszeni akart mindenkinek, és csak a beporzáson járt az esze.

Pipacsunk magát hibáztatta. Nem elég pirosak a szirmai? Vagy túl karcsú a szára? Nem értette, miért nem talál végre magához valót. Majdnem bedőlt az árvalányhajnak, de hál’ istennek ő sem gondolta komolyan, csak szórakozott. Különben mindig is jobban szerette az erősebb gerincű növényeket, akik nem hajlonganak hol erre, hol arra. Egyszer szeretett egy kaktuszt is, de az csak annyira volt képes, hogy néha tüskéket lőjön feléje. Talán így fejezte ki a tetszését, vagy tényleg csak el akarta ijeszteni. Már arra gondolt, nincs is neki párja. Vagy ha van is valahol egy titokzatos virág, akit még senki sem fedezett föl, talán még neve sincs. Belenyugodott a sorsába. Gyönyörködött a kék égben, nem válaszolt a méhek hozta bókokra. Barátságot kötött a büdöskével, és ápolta kapcsolatát régi barátjával, a fűzfával, aki mindig meghallgatta, és hőségben árnyékot nyújtott neki, esőben pedig védelmet.

De egy éjjel szörnyű vihar kerekedett, és kénytelenek voltak összebújni a rózsával, a nárciszkisasszonnyal és a búzavirággal, hogy el ne sodorja őket a viharos szél és a jégeső. Reggel meggyötörten bontotta ki szirmait, amelyek épp hogy épségben maradtak, nádszál dereka is meggyengült. Akkor megpillantott valamit, aminek hatására legpompázatosabb virágzásába kezdett. Nem messze virított tőle egy másik pipacs. Akiknek nem volt elég tartása, vagy barátai, akik megvédhetnék, azokat elsodorta a vihar. A napraforgót is, akitől eddig nem láthatta. És most ott állt vele szemben a maga egyszerű tökéletességében és meghökkentő hasonlóságában. Rögtön felismerte. A párja. Már csak el kell érnie, hogy feléje forduljon.