2008. 10. 05. - Játék vagy harc?
Játék vagy harc?
Az élet minden területét behálózza a digitális média. Névnapunkra virtuális rózsát, születésnapunkra képzeletbeli tortát kapunk, digitalizálódtak a bocsánatkérések, sőt még a szerelmi vallomások is. Hol vagyunk már attól, amikor egy férfi meglepetésszerűen bekopogtat szíve választottjához, és még egy doboz bonbont is rejteget a háta mögött. Ja, hogy ébresztő? Trendi, ha neten lököd a vakert a csajnak, de szemtől-szemben férfinak lenni - nos, ahhoz bizony sokan már nem elég tökösek.
Én is sok szépet, elgondolkodtatót olvastam továbbküldős levelekben, de legtöbbször mégis inkább barátnőm naiv bölcsessége mutatta meg a helyes utat „Ne akard mindenáron irányítani az életed! Hagyd, hogy csak úgy sodorjon az ár!” Vizuális létem képessé tesz arra, hogy egy-két képkockából egész képregényt fantáziáljak másodpercek törtrésze alatt. Már el is képzeltem, ahogy lágyan sodródom a hullámokkal, természetesen a zátonyokat kikerülve. De mi van, ha a pancsi végén vízesés vár, és nem valami hűs tavacska? És képzeletben már úsztam is visszafelé, a sodrással szemben.
Egyébként sem szabadultam a gondolattól, hogy elhaladtam egy szép, partmenti virág mellett, és nem szakítottam le, amikor lehetőségem lett volna rá. Választhatok. Örökké a múlt felé fordulok, és azon rágódom, hogy mit csináltam rosszul, vagy kivergődöm végre a partra, és megfogadom, hogy jobban figyelek, és mostantól nem vetem magam rögtön a habokba. Minek kapkodjunk el bármit is? Életünk döntő pillanatait úgysem tervezhetjük meg.
Az életem egyébként is olyan, mint egy videojáték: izgalmas, de kiszámíthatatlan. Még sosem láttam a végét, mert a második pályán folyton kipurcanok. Már kívülről tudom, melyik ellenség mikor támad és hogyan, valahol mégis mindig elbukom. Pedig néha helyből átugrom a legnagyobb szakadékot, és kecses mozdulattal kikerülöm a lángcsóvákat is. Minden alkalommal egyre tovább jutok. És bár a fő ellenség még várat magára, tudom, hogy oda is eljutok egyszer. És akkor eldöntöm majd, hogy legyőzöm-e, vagy hagyom magam leteríteni.
Én is sok szépet, elgondolkodtatót olvastam továbbküldős levelekben, de legtöbbször mégis inkább barátnőm naiv bölcsessége mutatta meg a helyes utat „Ne akard mindenáron irányítani az életed! Hagyd, hogy csak úgy sodorjon az ár!” Vizuális létem képessé tesz arra, hogy egy-két képkockából egész képregényt fantáziáljak másodpercek törtrésze alatt. Már el is képzeltem, ahogy lágyan sodródom a hullámokkal, természetesen a zátonyokat kikerülve. De mi van, ha a pancsi végén vízesés vár, és nem valami hűs tavacska? És képzeletben már úsztam is visszafelé, a sodrással szemben.
Egyébként sem szabadultam a gondolattól, hogy elhaladtam egy szép, partmenti virág mellett, és nem szakítottam le, amikor lehetőségem lett volna rá. Választhatok. Örökké a múlt felé fordulok, és azon rágódom, hogy mit csináltam rosszul, vagy kivergődöm végre a partra, és megfogadom, hogy jobban figyelek, és mostantól nem vetem magam rögtön a habokba. Minek kapkodjunk el bármit is? Életünk döntő pillanatait úgysem tervezhetjük meg.
Az életem egyébként is olyan, mint egy videojáték: izgalmas, de kiszámíthatatlan. Még sosem láttam a végét, mert a második pályán folyton kipurcanok. Már kívülről tudom, melyik ellenség mikor támad és hogyan, valahol mégis mindig elbukom. Pedig néha helyből átugrom a legnagyobb szakadékot, és kecses mozdulattal kikerülöm a lángcsóvákat is. Minden alkalommal egyre tovább jutok. És bár a fő ellenség még várat magára, tudom, hogy oda is eljutok egyszer. És akkor eldöntöm majd, hogy legyőzöm-e, vagy hagyom magam leteríteni.
