A nevelésről

Felötlött bennem egy kérdőjel a nemzedékek közötti kommunikációs problémákkal kapcsolatban. Miért nem tiszteli eléggé a mai generáció a szüleit? Mi lehet az oka ennek? Ezt látva talán érthető is, ha sokunkban kétely fogalmazódik meg leendő szülői rátermettségünkkel kapcsolatban.

Minden a születéskor kezdődik. Új családtag érkezik. A szerelmes pár „áldást” kap. Sok éjszakájuk álmatlanul telik majd, felriadnak a gyermeksírásra, és kénytelenek lesznek életüket az új jövevény igényeinek megfelelően berendezni. A gyermek egyre növekszik, s az élethez a példát környezetéből veszi. Milyen a férfi és nő közti normális kapcsolat? Milyen az ideális apa, anya? A példa előtte áll. A szülei. Nagy felelősség.

Értékrend? Világnézet? Vallás? Minden nevelés kérdése. Egyáltalán nevelik-e valamire vagy csak hagyják, hogy sodorja magával az ár, hogy a médiából áramló óriási mennyiségű cenzúrázatlan információ magába szippantsa a tapasztalatlan lelket? S a szülő mit akar elérni? Jobb esetben hogy csemetéje illemtudó legyen, normális emberi kapcsolatokat tudjon kiépíteni, tisztelje őket és tanuljon. Mindenáron legalább olyan, de inkább magasabb pozícióba jusson és többet keressen, mint ők. A szülők gyermekeikben saját beteljesületlen vágyaik elérésére látnak új lehetőséget. Amit ők nem kaptak meg, nem értek el, amilyenek ők nem voltak, nem lehettek…

A szülő másik célja, hogy amit ő hozott létre, – a gyermek – tisztelje őt. Ám a gyermek nem arra vágyik, hogy minél több embert tisztelhessen, -hiszen arra már úgyis ott van a tanár, orvos, az idősek stb…- hanem: hogy minél több barátja lehessen. Akik megértik, akik segítik, akikben megbízhat, akiktől tanácsokat kérhet. Nem arra vágyik, hogy alárendelt tagja legyen kapcsolatoknak, melyekben mindig ő a kisebbrendű fél, hanem hogy minél több mellérendelő viszonyt alakíthasson ki. Egyenrangú társakat szeretne.

Soha nem fog valakit azért tisztelni, mert azt mondják neki. És itt van az óriási tévedés, amit a mostani generáció szülői nem látnak be. A tiszteletet nem lehet erőszakkal kivívni, azért sokat kell dolgozni, eredményeket kell felmutatni és nem erőszakosan sulykolni a gyerekbe, hogy a szüleid vagyunk, tisztelj minket. A barátainak kell lenni, egyenrangúnak tekinteni, hiszen pár év múltán lehet, hogy sokkal többet fog letenni az asztalra. Ám a szülők annyira félnek attól, hogy őket a gyermekeik semmibe nézik, hogy a dolgokat az erőszakos oldaláról közelítik meg. Nem hagynak teret arra, hogy a gyermek barátként, megbízható társként kezelhesse őket. Miért lenne ez baj? Miért zárkóznak el ettől a szülők? Mert görcsösen féltik a tekintélyüket, ám pontosan ezzel fogják elveszíteni. Én csak akkor tudok tisztelni valakit, ha érzem, hogy ez kölcsönös. Ha engem valaki nem tisztel, ne is várja el tőlem. Hiszen minden ember egyenrangú.