A játék rabja

Ha monumentális hasonlattal szeretnék élni, akkor azt mondanám: az élet maga egy szerencsejáték. Hiszen minden új nap a jövő titka, és kifürkészhetetlen, mint Isten útjai. Hiába próbáltam eddigi életem során nem egyszer megtervezni a napirendemet, valami mindig közbejött, és megváltoztatott mindent. Azt gondolom, addig vagyunk felhőtlenül boldogok, amíg a buszmegállóban nem ér le a lábunk a padról.

Mindenkinek vannak tervei, de sosem tudhatjuk, mi fogja keresztülhúzni számításainkat. Valaki képes előre eltervezni az egész esküvőjét a legapróbb részletekig. De én ezt nem tenném. Talán félnék a csalódástól. Nem tudhatjuk, mi történik még addig. Ahogy Geszti Pétertől is hallhatjuk: „tervezni jó perverzió”. Sok ember életének ez ad értelmet. Folyamatosan terveket szőnek, nem csak a saját, de még esetleg saját családtagjainak az életéről is. Engem ez nem tenne boldoggá.

Én azok közé tartozom, akik a sorsra bízzák életüket. Hagyom, hogy sodorjon magával az ár. Megpróbáltam szabályok közt, előre megtervezett életet élni, de nem jött össze. Amikor a saját magam által állított csapdákba estem, rájöttem, hogy számító vagyok. És boldogtalan. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy elengedem a gyeplőt. Hogy átadom magam a világmindenségnek, és megélem az életet, minden fájdalmával és örömével. Úgy ahogy van. Nem próbálok csalni, nem akarom kicselezni az osztót, hanem emelt fővel várom a lapjaimat, akkor is, ha azok éppen nem a legkedvezőbbek. Nem csukom be a szemem, ha csúnyát látok, hanem érzékelek mindent, ami az életünk része. Csak egy csepp vagyok a tengerben, aki megpróbál partot érni, míg ideje engedi.

Minden nap kockára tesszük az életünket, amikor kilépünk az utcára, vagy amikor autóba ülünk. De ha már kockára tesszük, akkor legalább legyen értelme. Ha félünk elengedni magunkat, és folyton csak a problémák nyomában járunk, akkor hol marad az élet? Csak a magunkba vetett bizalom menthet meg minket az önsajnálatba fulladástól.

Sosem tudhatjuk, hogy a rulettasztalon a vörös vagy a fekete lesz-e a nyerő, de ha tudnánk, akkor már nem is akarnánk játszani. Hisz az egészben az adrenalin a lényeg. Van-e értelme az életnek, és ha van is, mi az? Sőt, ha rájövünk, megtaláljuk, beteljesítjük, akkor mit kezdünk utána? Az élet az út, nem az, ami a végén vár. És közben bármi is érjen minket, segít egy közhely: „ami nem öl meg, az megerősít!”