Abortusz

Átlagos este volt ez, egy átlagos család életében. Az anyuka a TV előtt vasalt, az apuka úgy tett, mintha újságot olvasna, és nem érdekelné, mi folyik manapság a világban. Ám az újság felett titokban ő is a képernyőre szegezte tekintetét. Ma is, mint minden este, a híradó a televízió elé kötötte a kis családot, beleértve Vivient is, aki még alig múlt kilenc éves, és sok fontos dologról még fogalma sem volt.

Nem tudta, hogy szülei -akik imádják őt és mindent meg akarnak neki adni- több mint nyolc éve még csak egy árvaház ablakán keresztül szemlélhették a kis Vivient. Amikor nyolc évvel ezelőtt „szülei” beléptek az intézet zord falai közé, azonnal tudták, ő lesz az, aki boldogságot hoz majd életükbe, ha már saját gyermekük nem születhetett. Soha nem értették, hogyan dobhatja el valaki magától azt a babát, akit kilenc hónapig a szíve alatt hordott, akiben saját génjei élnek tovább. Magukhoz vették a kislányt, bár ezért nagyon sokat kellett szenvedniük, a gyámhivatal, és a bürokrácia csak megnehezíti, hogy az árva gyerekek új családra lelhessenek.

Ma este is a megszokott hírek hangzottak el a jól ismert bemondó nőszájából: autóbalesetek, természeti katasztrófák, gyilkosságok, terrorakciók, politikai botrányok, sikkasztások. Ezek a szavak már meg sem ütötték a kis Vivien fülét, aki a fotel mellett ülve játszott új Barbie babájával. Ám hallott valamit, amire felkapta a fejét. A televízióban az abortuszról esett szó, de Vivien nem tudta mit takar ez a kifejezés. Mit tesz ilyenkor egy kisgyerek? Megkérdezi azt, akit a legokosabbnak tart, és várja a választ, hogy még többet tudjon erről a számára még boldognak, igazságosnak, felhőtlennek vélt életről.

- Apu, mi az az abortusz? –szólt a kérdés.

- Nos, kislányom, tudod az egy olyan dolog, amit felnőtt nők szoktak csinálni, úgyhogy téged ez még ne érdekeljen. Majd ha nagy leszel, elmondom.

- De apu, én most vagyok kíváncsi rá! Mondd el!

- Kérdezd meg anyádat, ő jobban tudja!

- Anyu, mi az, hogy abortusz? Neked volt már?

- Tudod kicsim, azt olyan nénik szokták csináltatni, akik akaratuk ellenére esnek teherbe, és mivel nem szeretnék vállalni a kisbabát, a terhességüket műtéttel megszakítják.

- De ha nem akarja a néni, akkor miért lesz terhes?

- Azért mert felelőtlen. Ha előtte gondoskodna arról, hogy ne lehessen az, rengeteg megpróbáltatást elkerülhetne.

- Akkor nem értem, miért nem teszi. És mi történik ilyenkor a babával?

- Hát tudod Vivien, ő meghal, meg kell halnia, mert az anyukája így döntött, mert neki kényelmesebb felelőtlennek lenni, majd pedig egyszerűen megszabadulni a feleslegessé vált emberi élettől, amelyet ő hozott létre. Ezek a nők nem is érdemelnék meg gyermeküket. És milyen igazságtalan az élet. Míg másoknak nem adathat meg, hogy kisbabájuk szülessen, ezek a nők egyszerűen elveszik saját gyermekeik életét. Ők döntenek. De sajnos nem csak a saját életükről  –mondta volna legszívesebben az anya, aki maga is intézetben nőtt fel, és tudta milyen érzés mindennap arra várni, hogy egyszer valaki bekopog az ajtón, és azt mondja: „Szia, én vagyok az anyukád. Ne haragudj, hogy elhagytalak, ugye meg tudsz nekem bocsátani?”

Ám a torka elszorult, és csak ennyit tudott mondani: - Ők, ők nem élhetnek tovább.

Vivien szemében könnyek csillogtak. Nem tudta elhinni, nem akarta felfogni, hogy vannak ilyen sorsok. Valaki még csak meg sem születhet? Neki ennyi élet jutott? Kilenc éves volt, mégis józanul látta: az élet igazságtalan.

Van, aki száz évig élhet, másnak egy perc sem adatott meg? Milyen világ ez? Érezte, hogy dühében elpirul. Nem akart tudni róla, nem akarta, hogy ilyen létezzen. Megfogadta, hogy ő soha nem fog ilyet tenni, és elalvás előtt az ágyában elsuttogott egy imát minden kis lélekért, aki nem láthatta meg a napfényt, nem érezhette az illatokat, ízeket; nem kaphatott szeretetet, de még egy esélyt sem, hogy megmutathassa: megérdemli az életet. És hálát adott az Úrnak, hogy ő megkapta ezt a lehetőséget.