Tiltott gyümölcs

Mindig megborzongtam, amikor azokba a barna szemekbe néztem. Azelőtt nem hittem az első látásra szerelemben, de onnantól fogva, hogy megpillantottam ezt a férfit, tudtam, hogy létezik. Nem számít, mennyi munkámba kerül, hogy elhitessem vele: ő vadászott rám. És nem számít, mennyit kell szenvednem, amíg megvárakoztatom, de a hálóm kivetettem, és most ő kapta az áldozat megtisztelő szerepét.

Nem hiszem, hogy valaha is el fogom felejteni, hogy aznap nagyon meleg volt, és mélyen dekoltált nyári ruhát viseltem. Rajta fekete ing volt és sötét farmer. Csodálkoztam, hogy ilyen hőségben sötétbe öltözött. Már el is képzeltem, hogyan szabadul meg a fölösleges göncöktől, amikor hirtelen elindult felém. Izgalmamban nem tudtam, hova nézzek, és hogyan palástoljam el, hogy legszívesebben a nyakába ugranék, és a fülébe súgnám: Vigyél haza! De amikor megszólított, rádöbbentem, hogy csak egy hot-dog érdekli, és nem én. Próbáltam a legcsábosabb pillantások közepette elkészíteni az olcsó finomságot, és a legkihívóbb tekintettel a markába csúsztatni a visszajárót, de erőfeszítéseimet csak egy félszeg mosollyal díjazta.

Nem értettem, miért nem fogadja a flörtölésem. Arra gondoltam, bizonyára házas. De miután barátnőimet kifaggattam, okosabb lettem. A baj nem velem volt, nem is azzal, hogy házas lenne. Egyszerűen csak pap. Azért nem ismertem, mert nem járok templomba. Ám a falusi szóbeszéd hamar szájára vette a fiatal és jóképű papot, aki nemrég érkezett községünkbe. Mit is mondhatnék? Ennél nagyobb kihívással még nem találkoztam. De őszintén szólva inkább lemondtam róla.

Aztán eltelt néhány hónap. Már el is felejtettem az új papunkat, amikor ismét összefutottam vele, de most az orvosi rendelőben. Gyűlölök a váróteremben vesztegelni. Úgy érzem, míg ott ülök, nagy esélyem van valami szörnyűbb betegséget elkapni, mint amivel érkeztem. Ráadásul ott gubbasztott mellettem a tiltott gyümölcs is. Legszívesebben hazamentem volna. De kénytelen voltam körülbelül öt négyzetméteren hosszú perceket kínos hallgatásban tölteni a falu legidősebb asszonyaival és persze a szemtelenül helyes pappal. A pletykás nénik őt sem kímélték, és kis idő elteltével elkezdték faggatni. A beszélgetésből kiderült, hogy Dánielnek hívják, és hogy megfázott, mert a parókián hideg van.

Sajnáltam, de leginkább azért, hogy épp neki kellett Isten szolgálatának szentelnie az életét. Már minden idős gazdasszony és terhes kismama bement előttünk, csak mi ketten maradtunk a váróteremben. A csend egyre kínosabb volt, és engem a kíváncsiság is hajtott, ezért beszélgetést kezdeményeztem. Megbánást tanúsítottam, hogy kikezdtem vele a falunapon, de mentségemül szolgáljon, hogy akkor még nem tudtam lelkész mivoltáról. Ezzel rettentő zavarba hoztam. Hebegett-habogott, és el is vörösödött, de neki persze ez is jól állt. A kellemetlen helyzet közben tekintetünk egymásba akadt, és éreztem, hogy a rokonszenv kölcsönös. De ott az a fránya fogadalom, egy katolikus papnál esélyem sincs.

A kisördög azonban ott bujkált bennem. Kedvem támadt még inkább zavarba hozni. Érdeklődni kezdtem, hogy mit gondol az evolúcióról, az ősemberekről, és arról, hogy Éva és Ádám útján az emberiség vérfertőzéssel fejlődött volna idáig. Mit gondol a Föld és Nap keletkezéséről, és egyáltalán, az egysejtűektől a cölibátusig mindent fölhoztam, amivel egy tisztelendő atya feszélyezhető. Talán volt bennem valami sértődöttség és harag, amiért ezt az utat választotta. Sosem tartottam normálisnak, ha egy férfi, akinek a vérében van a hódítás, és az ösztönei családalapításra hajszolják, lemond minderről egy olyan megfoghatatlan valami kedvéért, aminek létét sohasem bizonyították. Talán szembesíteni akartam mindazzal a kétséggel, ami életem során bennem már megfogalmazódott, és a szemébe akartam vágni, hogy meglehet: mindez teljesen értelmetlen.

A kismama, aki mellesleg annyi ideig volt benn, hogy már meg is szülhetett volna, egy ideje kijött, de egyikünknek sem volt kedve bemenni. Csak beszélgettünk és beszélgettünk. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de közben jöttek emberek, és mi csak intettünk, hogy menjenek be. Végül már a rendelés is véget ért. De mi csak vitáztunk és érveltünk, felháborodtunk és megenyhültünk, beláttunk és ellenkeztünk. Hihetetlen, de az eszmecsere ahelyett, hogy lefárasztott volna, inkább feltöltött. Amikor zárták a rendelőt, még mindkettőnkben maradtak kérdések. Így hát megbeszéltük, hogy találkozunk még. Javasolta, hogy menjek el a vasárnapi misére, hallgassam meg, és utána folytathatjuk az izgalmas diskurzust.

Minden nap egy hétnek hatott, mire eljött a várva várt vasárnap. Fölvettem a legszebb ruhámat, ami nem kihívó, nem konzervatív, de nem is túl csicsás. Úgy izgultam az istentisztelet előtt, mintha vizsgázni mennék. Kicsit szégyenkezve léptem át a templom küszöbét, tekintve, hogy azelőtt sosem jártam itt. Idegennek éreztem a helyzetet, és ezen a fürkésző tekintetek sem javítottak. Leültem az első sorba. Nemsokára kezdődött a mise, és a mi papunk beszélni kezdett. Hallgattam, sőt ittam a szavait, egyszerűen megbabonázott. Voltak pillanatok, amikor kirázott a hideg, teljes beleéléssel bólogattam, vagy hitetlenkedve csóváltam a fejem. Dániel olyan módon hatott rám, mint még senki. Úgy éreztem magam, mint egy naiv kislány, és bármit elhittem volna, amit mond.

Egyesülni akartam vele, de már nem annyira a testével, mint a lelkével. Alig vártam, hogy kettesben legyünk. A mise után kiültünk a templom kertjébe, ismét rengeteget beszélgettünk. És ez így ment innentől kezdve hónapokon keresztül. Minden héten vasárnap misére jártam, és utána együtt töltöttük a délutánt. Vége lett a télnek, egyre jobb idő volt, és előfordult, hogy a fűben fekve, éjszakába nyúlóan gondolkodtunk hangosan az életről. Azok voltak életem legszebb pillanatai. Formáltuk egymás világnézetét, még mindig sokat vitáztunk, de egyre jobban összecsiszolódtunk, és a legjobb barátom lett. Hitetlenből kételkedővé tett, én pedig fölélesztettem benne a kritikusan gondolkodó embert. Talán a férfit is.

Elmesélte, hogy volt egy menyasszonya, de nem sokkal az esküvő előtt autóbalesetben elvesztette a jegyesét és a szüleit. Nagyon sajnáltam, és már megértettem, miért adta fejét a papi pályára. Sokáig mérges volt Istenre, mert elvette tőle mindazokat, akiket szeretett, és ezt büntetésnek vélte. Mivel pszichológusra nem telt neki, a gyóntató papjának mesélte el tragédiáját, kétségeit, helyzete kilátástalanságát. A pap szerint viszont a sorsa nem büntetés, hanem ajándék, hiszen életben maradt. Azt ajánlotta, hogy álljon ő is Isten szolgálatába - talán megtalálja lelki békéjét és helyét a világban.

Így történt. Mivel tőlünk a pap elköltözött, adódott a lehetőség, és Dániel élt vele. Így lett ő a mi lelkészünk, nekem pedig a lelki társam. Ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, elkezdtem töprengeni, vajon ő mit érez. Én nem tudtam volna meghatározni. Barátság, bizalom, törődés és rengeteg beszélgetés kötött össze minket. Talán szerelem is. De nem mertem és nem is akartam erre gondolni. Annyira tökéletes volt így. Nem mocskolta be kapcsolatunkat féltékenység, önzés, szex.

Én azonban nő vagyok, és egy idő után többre vágytam. Bőröm az érintéséért kiáltott, szám a csókjáért, hajam a keze simításáért. Testem minden porcikája őt akarta. Hiába próbáltam elnyomni ezt az érzést. Hiába akartam nem gondolni arra, milyen lehetne vele. Amikor csak találkoztunk, és puszit adott, mindig megcsapott a bőre illata. Nem volt szüksége méregdrága parfümre, ahhoz, hogy ha megérzem, elöntsön a forróság, testem bizseregni kezdjen, és mérhetetlen vágyat érezzek iránta. De mindezt el kellett fojtanom.

Hiánya egyre fájóbb volt, és a tudat is, hogy nem lehet az enyém soha. Sosem érezhetem a bőrömön leheletét, nyakamon a csókját, sosem érinthetem. Nem tudtam ezt elviselni. Szenvedtem, mert megtaláltam életem párját. Azt, aki mellett meg tudnék öregedni, aki értelmet adna elviselni mindent. Mégsem lehetünk egymáséi. Az is bántott, hogy esetleg eltérítem az útjáról, hogy megingathatok egy embert, aki Isten szolgálatára tette föl az életét. Akkor még nem tudtam, hogy ő is ezt érzi, fogalmam sem volt arról, hogy minden este azért imádkozott, múljon el ez az érzés, és úgy tudjon rám tekinteni, mint egy emberre. Ne úgy, mint egy nőre. Ne úgy, mint a nőre, akire szüksége van. Akivel megértik egymást, akit minden percben kíván, akiért az életét adná.

Most már tudom, most már mindent értek. Amikor végre elhatározta magát, hogy ott hagyja az egészet, hogy velem akarja élete hátralévő részét tölteni, családot akar, gyerekeket és végre újra boldogságot, akkor már késő volt. Azelőtt nem sokkal én is feladtam valamit. Elengedtem a reményt, őt és vele együtt az életem.