2008. 06. 21. - Szex és Miskolc
Szex és Miskolc
Egy vásárlással és mozizással egybekötött napot tartottunk a barátnőimmel Miskolcon. A nap fénypontja számomra a Szex és New York című mozifilm megtekintése volt.
Már a sorozatot is szerettem. Minél több részt láttam, annál inkább szívemhez nőtt a bájosan naiv Charlotte, a vagány és szókimondó Samantha, az okos és tisztaszívű Miranda, és a márkafüggő divatkirálynőnek beállított, bohókás újságírónő, Carrey figurája. Nem csoda, hogy örömmel fogadtam a nagyfilm megjelenését. Ráadásul olvastam róla egy lesújtó kritikát: a cikkíró sziruposnak és szánalmasnak találta. Én nem ezt vártam, tehát muszáj volt látnom. A szívem mélyén éreztem, hogy érdemes lesz megnézni.
Amikor kiléptünk a teremből, a barátnőim csiviteltek egy kicsit, én pedig elmerengtem. Megbeszéltük, hogy az elején irritáló, nyálas zene és vinnyogás a végére egész élvezhetővé vált, de az is lehet, hogy csak megszoktuk. Volt rá időnk a két és fél óra alatt. Felültünk az első hazafelé tartó buszra, és hazáig azon rágódtam: hihetetlen, hogy más, mégis egy világban élek ezekkel a nőkkel. Hogy igenis vannak nők, akik a világ másik felén kaviárt esznek, és Manolo Blahnik cipőben tipegnek, ám a problémáik ugyanazok. Munka, szerelem, magány, kétségek. És ez az, ami engem becsábított erre a filmre.
Mindegy, hogy ez a négy nő szingli vagy férjnél van, anya vagy szerető - ők is folyton túlbonyolítják az életüket. A lényeg, hogy Louis Vuittont kivéve ugyanazokra vágyunk, ugyanazoktól félünk, ugyanazokról álmodunk, és ugyanarra várunk. A boldogságra, a nagy Ő-re, az életben való érvényesülésre, néha egy kis csajos pletykálásra, és luxusra, persze, hiszen nők vagyunk. Aki azt állítja, hogy nő létére nem dobban meg a szíve egy gyönyörű cipő vagy ruha láttán, az hazudik.
Lehetsz szerelmes egy márkába, egy színészbe, a szomszédodba vagy a tanárodba, a lényeg a plátóiság. Más a viszonzott szerelem, mint vágyni valami után, és aztán megkapni. Erre is szükségünk van. A cukormáz alatt, azt hiszem, megtaláltam a mély mondanivalót is. Szeressünk, higgyünk magunkban és a kapcsolatainkban, éljünk! Élvezzük, ami megadatott, amit elértünk! Értékeljük az embereket, akik körülvesznek minket, mert nélkülük mi sem lennénk ugyanazok.
Engem nem érdekel, hogy a napszemcsim nem valami hipermárka, akkor is ugyanolyan boldogan csapom föl a fejemre, ha az általam szeretett emberekkel vagyok. Mint ott, ebben a csöpögősnek nevezett filmben a szereplők, ahol nem azt látod, hogyan ölik egymást az emberek, hanem hogyan ölelik.
Már a sorozatot is szerettem. Minél több részt láttam, annál inkább szívemhez nőtt a bájosan naiv Charlotte, a vagány és szókimondó Samantha, az okos és tisztaszívű Miranda, és a márkafüggő divatkirálynőnek beállított, bohókás újságírónő, Carrey figurája. Nem csoda, hogy örömmel fogadtam a nagyfilm megjelenését. Ráadásul olvastam róla egy lesújtó kritikát: a cikkíró sziruposnak és szánalmasnak találta. Én nem ezt vártam, tehát muszáj volt látnom. A szívem mélyén éreztem, hogy érdemes lesz megnézni.
Amikor kiléptünk a teremből, a barátnőim csiviteltek egy kicsit, én pedig elmerengtem. Megbeszéltük, hogy az elején irritáló, nyálas zene és vinnyogás a végére egész élvezhetővé vált, de az is lehet, hogy csak megszoktuk. Volt rá időnk a két és fél óra alatt. Felültünk az első hazafelé tartó buszra, és hazáig azon rágódtam: hihetetlen, hogy más, mégis egy világban élek ezekkel a nőkkel. Hogy igenis vannak nők, akik a világ másik felén kaviárt esznek, és Manolo Blahnik cipőben tipegnek, ám a problémáik ugyanazok. Munka, szerelem, magány, kétségek. És ez az, ami engem becsábított erre a filmre.
Mindegy, hogy ez a négy nő szingli vagy férjnél van, anya vagy szerető - ők is folyton túlbonyolítják az életüket. A lényeg, hogy Louis Vuittont kivéve ugyanazokra vágyunk, ugyanazoktól félünk, ugyanazokról álmodunk, és ugyanarra várunk. A boldogságra, a nagy Ő-re, az életben való érvényesülésre, néha egy kis csajos pletykálásra, és luxusra, persze, hiszen nők vagyunk. Aki azt állítja, hogy nő létére nem dobban meg a szíve egy gyönyörű cipő vagy ruha láttán, az hazudik.
Lehetsz szerelmes egy márkába, egy színészbe, a szomszédodba vagy a tanárodba, a lényeg a plátóiság. Más a viszonzott szerelem, mint vágyni valami után, és aztán megkapni. Erre is szükségünk van. A cukormáz alatt, azt hiszem, megtaláltam a mély mondanivalót is. Szeressünk, higgyünk magunkban és a kapcsolatainkban, éljünk! Élvezzük, ami megadatott, amit elértünk! Értékeljük az embereket, akik körülvesznek minket, mert nélkülük mi sem lennénk ugyanazok.
Engem nem érdekel, hogy a napszemcsim nem valami hipermárka, akkor is ugyanolyan boldogan csapom föl a fejemre, ha az általam szeretett emberekkel vagyok. Mint ott, ebben a csöpögősnek nevezett filmben a szereplők, ahol nem azt látod, hogyan ölik egymást az emberek, hanem hogyan ölelik.
