2008. 06. 09. - A kiválasztott
A kiválasztott
Ott álltam, én és ők. Túl sokan voltak, és éreztem, az életemre akarnak törni. Zaklatásukból már kezd elegem lenni. Mindennap újra és újra át kell élnem ezt a borzasztó érzést, elmondhatatlan nyomás nehezedik ilyenkor rám.
Szóval ott álltam újra velük szemben, és farkasszemet néztünk. Közben magamon éreztem a biztonsági őr figyelő tekintetét. És akkor - körülbelül öt perc méla csend és agyalás után - rádöbbentem, hogy döntenem kell. Első választási lehetőség: nem választom egyiküket sem, hazamegyek, majd egész este azon rágódom, hogy mit hagytam ki. Második lehetőség: egyikük mellett döntök, majd azon tépelődöm, hogy a másikkal talán jobban jártam volna. Harmadik: mindkettőjüket választom, de ezt most sajnos nem engedhetem meg magamnak.
És akkor egy nagy sóhajjal kísérve megérintettem őt. De azonnal belém hasított a másik hiánya. Mindenesetre leemeltem a polcról kedvencemet, a szilvalekvárral töltött, csokis aljú mézes puszedlit. Miközben távoztam, hallani véltem a magányosan maradt kókuszcsókok semmibe vesző zokogását. Vagy csak a saját szívemet?
Otthon kipakoltam a friss zsákmányt, és döntésem teljes súlyát a vállamon érezve kibontottam a zacskót. Amit akkor láttam, az szemöldököm összevonására és megemelésére késztetett. Néhány mézes puszedlinek nincs csoki az alján? Csak a nyomatékosítás érdekében ismétlem: nincs csoki az alján?!
Miután a kétségbeejtő kérdés végigdübörgött elmémen, le is kellett ülnöm. Az még semmi, hogy nincs csoki az alján, de néhányan közülük valójában kókuszcsókok. Fölemeltem tekintetem az égre, küldtem egy cuppanós puszit az őrangyalomnak, és elégedett mosollyal konstatáltam: ismét jól döntöttem. Ha mindez kamerák előtt zajlott volna, akár én is lehetnék Uri Geller utódja.
Szóval ott álltam újra velük szemben, és farkasszemet néztünk. Közben magamon éreztem a biztonsági őr figyelő tekintetét. És akkor - körülbelül öt perc méla csend és agyalás után - rádöbbentem, hogy döntenem kell. Első választási lehetőség: nem választom egyiküket sem, hazamegyek, majd egész este azon rágódom, hogy mit hagytam ki. Második lehetőség: egyikük mellett döntök, majd azon tépelődöm, hogy a másikkal talán jobban jártam volna. Harmadik: mindkettőjüket választom, de ezt most sajnos nem engedhetem meg magamnak.
És akkor egy nagy sóhajjal kísérve megérintettem őt. De azonnal belém hasított a másik hiánya. Mindenesetre leemeltem a polcról kedvencemet, a szilvalekvárral töltött, csokis aljú mézes puszedlit. Miközben távoztam, hallani véltem a magányosan maradt kókuszcsókok semmibe vesző zokogását. Vagy csak a saját szívemet?
Otthon kipakoltam a friss zsákmányt, és döntésem teljes súlyát a vállamon érezve kibontottam a zacskót. Amit akkor láttam, az szemöldököm összevonására és megemelésére késztetett. Néhány mézes puszedlinek nincs csoki az alján? Csak a nyomatékosítás érdekében ismétlem: nincs csoki az alján?!
Miután a kétségbeejtő kérdés végigdübörgött elmémen, le is kellett ülnöm. Az még semmi, hogy nincs csoki az alján, de néhányan közülük valójában kókuszcsókok. Fölemeltem tekintetem az égre, küldtem egy cuppanós puszit az őrangyalomnak, és elégedett mosollyal konstatáltam: ismét jól döntöttem. Ha mindez kamerák előtt zajlott volna, akár én is lehetnék Uri Geller utódja.
