2008. 05. 19. - A téma az utcán hever
A téma az utcán hever
A napokban figyeltem fel arra a különös szokásomra, hogy az utcán velem szembe jövő emberekkel ellentétben én nem emelt fővel közlekedem. Szerencsére a túrázó járásomról már leszoktam. Figyelmem jobbára a cipőm orrától számított fél méter sugarú körre korlátozódik. Ez azon kevés megállapítások egyike, amit meg is tudok magyarázni.
Azért nem nézek az emberek szemébe, azért nem szemlélem az engem körülvevő tájat, mert… Nem, ez nem is olyan egyszerű. Több tényre vezethető vissza. Ha szemlélődöm, akkor 1. az eltereli a figyelmem, és nem tudok a saját kis elvont problémáimon rágódni, 2. sok olyat látok, amit nem szeretnék, 3. még több kérdés merül fel bennem. Olyan kérdések, amelyek gyaníthatóan nem számolnak közérdeklődéssel, és elképzelhető, hogy nem függ tőlük a világ sorsa.
Ilyen például az, hogy miként és mit álmodhatnak a vakon született emberek, ha sosem láttak még semmit? Hangokat, illatokat? Lehetséges, hogy más is gondolkodik ehhez hasonló kérdéseken. Megeshet, hogy rajtam kívül mindenki tudná a választ, vagy egyszerűen csak fel sem merül benne. Mégis előfordul, hogy nem várt kellemes meglepetések aranyozzák be a napom, és fölemelem tekintetem az utca kövezetéről. Lehet, hogy ilyenkor nem találok annyi ötszázast a földön, mint általában, és talán nem is mindenki mosolyog vissza rám, de azért egy-egy elkapott tekintet, félmosoly, egy szivárvány, egy rászorulónak segítséget nyújtó embertárs látványa melegséggel tölti el a szívem.
És ha egy ugrándozó kismadárkát látok, megpróbálok nem arra gondolni, hogy miként kap levegőt, miközben a tojásban fejlődik. Én meglátom a bájt a legmaszatosabb kiskölyökben is, örömet szerez egy színes virágokkal borított egyszerű mező is. Elhiszem a kopasz, bőrkabátos bácsinak, hogy keményen megdolgozott a nyakában pöffeszkedő, huszonnégy karátos aranyláncokért. Feltételezem, hogy a szembejövő plázacica fintora nem a szélben összekuszálódott hajamnak szól. Mert bár szeretem megbotránkoztatni az embereket, bár nem épp ezzel.
De vajon ők mit gondolhatnak, amikor a szemembe néznek?
