2008. 04. 11. - A tanár int, a diák legyint!
A tanár int, a diák legyint
Muhi Mária pszichológus szerint a legtöbb probléma hátterében az áll, hogy a mai gyerekek túlingereltek, keveset mozognak, rendszertelenül étkeznek, és nem képesek betartani a szabályokat.
A szüleim pedagógusok, a nővérem és én is erre a pályára készülünk. A szüleimtől csak egy tanácsot kaptam: bármi lehetsz kislányom, csak tanár ne legyél! És most mégis a nyíregyházi főiskola padjait koptatom, mint annak idején anyukám és apukám is tette. De miért is? - tettem már föl magamnak sokszor a kérdést. Talán mert kihívás. Főleg a mostani oktatási és társadalmi viszonyok között. Ki akarom magam próbálni, hogy tudnék-e fegyelmet tartani, szeretnének-e a gyerekek, és kíváncsi vagyok, milyen érzés átadni a tudásomat.
Régen a tanárnak volt tekintélye, szava. Még akkor is, ha esetleg képesítés nélkül dolgozott. Aztán jött az egyre nagyobb szabadság, a diákok csak jogokkal gazdagodtak, az oktatóktól pedig szinte mindent elvettek - mára csupán a kötelességek maradtak. Manapság már a dolgozatok fénymásolására is alig van pénz az iskolákban, a magániskolákat pedig megtöltik a pénzes, de tehetségtelen diákok, vagy éppen azok, akikkel a többi iskolában egyszerűen nem bírnak. A tehetséges gyerekeknek nagyon kevés tér nyílik a kibontakozásra, mert a pedagógusok minden energiáját leköti, hogy különlegesen bánjanak az integráció okán az osztályokba került sajátos nevelési igényű gyerekekkel. Nekik is megvan a joguk, hogy az ép gyerekekkel tanuljanak, de nem érdekük, mert számukra egy szakember fejlesztése hozhat csak eredményt.
Képzeljünk el olyan osztályt, ahol van harminc tanuló. Ebből mondjuk húsz diák átlagos képességű. Velük tud haladni a tanító, de ott van még körülbelül öt tehetséges, és öt valamilyen szempontból az átlagtól eltérő igényű nebuló is. A jobb képességű tanulóknak kínszenvedés olyan tempóban haladni, mint a többiek, akik pedig le vannak maradva, azok nem képesek együtt tanulni az átlagos teljesítményű gyerekekkel sem. A tanár pedig szakadjon minimum háromfelé. És még nem is említettem a hiperaktív gyerekeket, akik bemásznak a pad alá, és semmilyen eszközzel nem lehet őket előcsalogatni onnan, vagy éppen azokat zavarják, akiket érdekelne az órai munka.
A szülők a tanárokat hibáztatják, ha nem olyan eredményt ér el csemetéjük, mint amit elvárnának tőle, a tanárok pedig azt hangoztatják, a gyerek megnevelése a szülő feladata lenne. Talán ha az otthon és az iskola együttműködne, akkor még lenne hatása az osztályfőnöki vagy igazgatói intőnek is. Ezek a figyelmeztetések inkább a szülőnek szólnak, hiszen a diák számára csak néhány sor az ellenőrzőjében, és mit sem számít. Főleg ha a szülő nem is ellenőrzi, vagy rá sem hederít.
