2008. 03. 15. - Érdemes-e fölkelni?
Érdemes-e fölkelni?
Korán keltem, mert dolgom volt a nyíregyházi Megyei Könyvtárban. Miután elhagytam a könyvek világát, a számok univerzumába csöppentem.
Az APEH épületében rengeteg ember, tanácstalan arcok. A különálló személyiségek sokasága egyetlen nagy lüktető masszává alakult. Az elgyötört és türelmetlen ábrázatok közt én voltam az egyetlen pozitív életérzést sugárzó egyén. Egész könnyen elboldogultam: útba igazítottak, és néhány percen belül sorra is kerültem. Hamar elkészült a nagy bürokratikus munka: kaptam két pecsétet és egy unott pillantást. Ezekből arra következtettem, hogy oké, mehetek.
Az utcán tömeglányok jöttek szembe, csoportokba verődve. Arra gondoltam, hogy ilyen gyakoriak mostanában a hármas ikrek, vagy egyszerűen csak mindenki ugyanúgy akar kinézni? Semmitmondó, üres tekintetek, világfájdalmat tükröző fiatal arcvonások. Sehol egy mosoly, egy barátságos szempár. Inkább elindultam suliba, ott legalább mindig történik valami.
Meghallgattam néhány érdekfeszítőnek nem nevezhető előadást, szerencsére ma minden órán sikerült végig ébren maradnom. Beültem zárthelyit írni úgy, hogy öt perccel óra előtt értesültem csak a tényről, de hál’istennek a kérdés bonyolultsága nem haladta meg rögtönzőképességem és fantáziám határait.
Egy ilyen fárasztó nap után hazafelé tartva szokatlan jelenségre lettem figyelmes a zebránál. Két fiatal lány meleg ételt hozott le egy koldusnak a közeli lépcsőházból. Még csak kabátot sem vettek, nem volt idejük hát szóba elegyedni az idegennel, csak pár kedves szót szóltak a rongyos öregúrhoz, és már szaladtak is vissza. Valami szószos kajának nevezték, alufóliában adták át, de a lényeg az volt, hogy meleg. Amilyen a szándék és az érzés is, ami eltöltött, amikor a meghatódott hajléktalan arcára néztem. Ez volt az a pillanat, amiért érdemes volt ma fölkelni.
