Bekapcsoltam a rádiót, szerettem volna egy kis zenével indítani a napot. Ám épp elhallgatott a jól ismert sláger, és a bemondónő beolvasta a nyolcórás híreket.

Felfigyeltem egy olyanra, ami engem is érint: „Az egyetemeken 2008-tól, az akkori másodéves egyetemi hallgatóknak kell először évi 105-150 ezer forint tandíjat fizetni, ami alól a legjobban tanulók mentesülnek - jelentette be Hiller István oktatási és kulturális miniszter. A kormány megemeli a tanárok kötelező óraszámát, a kistelepülések iskoláit tagintézményként megtartaná, 2010-re pedig minden iskolában kötelezővé tenné az angol nyelv oktatását. Megállapodott a koalíció: a felsőoktatásban tanulókat általánosan érintő tandíj bekerült a kormányprogramba.”

Ezek után úgy döntöttem, javítok az elrontott hangulatomon. Gondoltam, két kötelező olvasmány között kikukucskálok albérletem ablakán. Meglepő látvány fogadott: ezen a szombat reggelen nem volt ember az utcán. Csak kismadarak csipegettek az egyik kuka mellé ejtett száraz kenyérdarabkából. A szél lágyan átsuhant a fák megsárgult levelei között, és arrébb fújt néhány nejlonzacskót. Kellemes érzés fogott el, amikor minden gondolat nélkül csak bámultam ki a világra. Aztán valami megváltozott. Hirtelen két-három autó is elszáguldott a főutcán, és megtörték a város madárcsicsergéssel tarkított csendjét. Megjelentek az emberek. Az emberi hangok és az autók zaja karonfogva ordítottak bele a nyugalomba, és a béke elszállt. Amikor egy busz döcögött el, tekintetem a szemközti megállóra szegeződött, ahol megpillantottam azt, ami végképp elvette a kedvem a nézelődéstől.

A buszmegálló falának két üvegtáblája között Coccolino-maci és a miniszterelnök mosolygott rám. Felvetődött bennem a kérdés, vajon miért nem hiszek már nekik. Aztán becsuktam az ablakot.