Ti mit gondoltok, mire érdemes várni az életben? Hiszen folyton várunk valamire. Buszra, eredményre, ebédre. Szavakra, érintésekre, nőkre, férfiakra. De vajon mit remélünk tőlük? És honnan fogjuk tudni, hogy a rózsával állunk-e szemben, amit az a bizonyos türelem termett? Könnyen meglehet, hogy erre csak idővel jövünk rá, és addigra már elszalasztjuk a lehetőséget, mert senki sem vár örökké. Ránk sem.

Mosollyal indulok neki minden reggelnek, de ha ráveszem magam, hogy kimozduljak a puha paplan nyújtotta biztonságos melegből, minden bokorból valami sötét, hideg, ijesztő érzés leselkedik rám. A magány. Nyitott szemmel járok a világban, és őszinte érdeklődéssel kutatok minden ismeretlen arcot és tekintetet. De mégsem találom sehol a lelkem másik felét.

Jégvirággá fagytam. Felolvadnék egy férfi forró ölelésében, egybeolvadnék és újjáélednék a tavasz és szerelem hírnökeként, hóvirágként. Hiszek benne, hogy egyszer megtalálnak engem is. Hogy valaki le tudja, le akarja olvasni a számot a homlokomról. Hiába bújok saját árnyékom rejtekébe ebben a nagyszabású számháborúban. Magam sem tudom, miért.

Nincs már múzsám, nincsen, aki csöndes mosolyom okát adja, nincs kinek lopva üzenetet írhatnék egy izgalmakat nélkülöző előadás alatt. Lelkesednék. Rajonganék. Szeretnék féktelenül, forrón és szenvedélyesen. De most fázom. Akarom már, hogy ne csak a testem, hanem a lelkem is megremegjen…

Meguntam a keresést. Már nem mászom hegytetőre, és nem kiáltom a riadt csendbe társtalanságom fájdalmát. Csak leülök egy dombocskára, és halkan várok. Elmélyedek magamban. Mosolygok fellángolásaimon, türelmetlenségemen, szeleburdiságomon. Várok, amíg kell - mi mást tehetnék? Ha egy részemnek el is kell aludnia, akkor legyen. Hátha lesz, aki arra jár, és nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is felébreszti.