Az utóbbi években minden szünidőmet beárnyékolta egy tragédia. Ilyenkor megáll a pörgés, és az ember megsiratja a veszteségét. De ez a nyár más - végig erről szólt. A mérleg: egy kiégett szerelem, száznegyven kilométer távolság a barátaimtól, és most az egyik ismerősömet is elvesztettem. Erzsike néni halálhíréről ma értesültem.

Mi a nővéremmel csak Szervusztok néninek hívtuk. Nem gúnyolódásnak szántuk, persze. Az idős takarító néni mindig szervusztokkal köszönt nekünk, ezért is kedveltük. Rajta kívül nem jut eszembe senki, aki mindig ekkora örömmel és kedvességgel köszöntött volna; hangjából szeretet és végtelen kedvesség csendült ki. Ő volt a kedvenc takarító nénim az általános iskolában, sosem láttam henyélni, folyton dolgozott valamin. Újságpapírral törölgette a nagy üvegajtókat, sepregetett, vagy épp felmosott. De mindig volt annyira figyelmes, hogy visszaköszönjön nekünk, amit sok más emberről nem mondhatok el.

S bár igazán sosem volt szerencsém megismerni, biztos vagyok benne, hogy a légynek sem tudott volna ártani. Sajnos azonban az ilyen emberek is búcsút mondanak egyszer az életnek. Ha van Mennyország, amit kétlek, ő biztosan oda jut. És ha ott nem is találkozunk, azért remélem, az univerzumban valahol hallhatom még tőle a kedves szót, amellyel most mindenkitől elköszönt: „Szervusztok!”